Különös, hogy fél évszázados firkászi munkásságom során egyetlen sajtóperem sem volt. Nem
kötöttek belém, nem jelentettek fel. Sosem voltam
a tévedhetetlenség birtokában, mondjuk inkább:
szerencsém volt. Bár, ha
visszagondolok, a rendszerváltás előtti esztendőben éppen az akkori bírósági sajtószóvivő vitt a
jégre. Neki köszönhetem,
hogy megírhattam egy vidéki vb-titkárról, hogy halottak után veszi fel a szociális segélyt. Ráadásul
még egy hangzatos címmel
is megspékeltem a tudósítást, kiemeltem, Gyulának
nőnapra virágot is vittek.
Ki gondolta volna, hogy
ennek az úrnak a sógora
egy megyei tótumfaktum,
semmi szüksége nem volt
pereskednie velem, ehelyett
elintézte, fél évig nem jelenhetett meg a nevem az
újságban. Érthetőbben, elrejtettek a haragja ellen.
Mivel ez is áprilisban
esett meg, eszembe jutott,
hogy anno ki nem hagytuk
volna az elsejei beugratásokat. Bár ebben sem jártam
az élen, egyszer akaratomon kívül egy se füle se farka hírt csak leadtam még
a Déli Hírlapban. Valamilyen kósza forrásból megírtam, hogy ülést tart a városi pártbizottság, amelyről
maguk sem tudtak. A tréfa
nagyon rosszul sült el, az
elvtársaknak nem volt humorérzékük, főnökömnél
már kora délelőtt csörgött
a számonkérő K-telefon.
Már csak azért is, mert ő
is tagja volt a bizottságnak.
A lényeg, csaknem 12 órán
át voltam azonnal kirúgott
munkanélküli, egy kolléganőm könyörgésére vettek
vissza a Délihez.
Innentől az áprilisi, bolondok hónapja című beugratásoktól igyekeztem
elhatárolódni. A kollégáim
bezzeg nem. Emlékszem,
Braczkó István kollégám
egy április elsejei cikke nagyot szólt. Megírta, hogy
Felsőzsolca határában egy
10 ezer lakásos háztömb
épül. Az Északterv fotóival illusztrálva érzékeltette a beruházás jelentőségét.
A féloldalas cikk olyan érdekfeszítő volt, hogy végül
mi magunk, a beavatottak
is csaknem elhittük ezt a
mesét. S bár jeleztük, hogy
mindez beugratás, mégis
százszámra jöttek az érdeklődő telefonok és zsákszámra a levelek.
Csontos László kollégám
a Déli hírlap első oldalán
még egy ennél is szórakoztatóbb írásával kápráztatta
el az olvasóinkat. Kiderítette, hogy a lillafüredi Palotaszálló melletti erdőben
egy máig is harcoló német
alakulat bújt meg a második világháború utáni időkben. S többen is látták, hogy
a teljes felszerelésüket a
Hámori-tóban süllyesztették el, és a napokban jöttek
vissza kiemelni. Ugyanígy
hivatkoztak szemtanúkra,
mint valamikor jómagam
is az ottani horgászokra,
akik a Loch Ness-i szörnyre
emlékeztető állatokat láttak a tóban úszkálni. Nos,
ez az írás annyira életszerűnek bizonyult, hogy már
aznap este a központi lapok tudósítói, a tévések és
a rádiósok kerestek minket,
hogy osszuk meg velük az
információinkat. Így van
az, amikor az ember annyira akar hinni valamiben,
hogy figyelmen kívül hagyja a valóságot.
SZÁNTÓ ISTVÁ
