Imádok levelet kapni. Valamikor még írni is szerettem.
Akkoriban a kopertát még le
kellett ragasztani, majd elmenni a trafikba bélyegért és
a levelet betuszkolni a legközelebbi postaládába. Ma már
mennyivel egyszerűbb, a gépemen, a mobiltelefonomon csak
úgy záporoznak a várt és a váratlan értesítések, ha akarom,
ha nem. Csak győzzem törölni.
Barátaim, ismerőseim előszeretettel írogatnak, és a hatóságok, a biztosítók és a szolgáltatók sem kímélnek. Jómagam
lelkes, buzgó levelezőként, ha
nagyon muszáj, mindenkinek
válaszolok.
Talán az igazságszolgáltatás
maradt meg még konzervatívnak. A rendőrségi, az ügyészségi és a bírósági küldemények
máig is leragasztott borítékban
jönnek. Ezeknek a bontogatása kellemes izgalom, mindig
reménykedem, akár jó hírrel is
szolgálhatnának.
Különben a megyei lap szerkesztőségének élén sem átallottam a beérkező leveleket
szortírozni. Nem bizalmatlanságból, inkább kíváncsiságból.
Minden délelőtt az asztalomra
borogatták azt a szakajtónyi
postát, amellyel az olvasók és
az üzleti partnereink megtiszteltek. A számlákat, a banki
értesítőket és a nyomdai követeléseket leszámítva még a kézzel körmölt üzeneteket is elolvastam. Erre visszagondolva,
Anikó, a titkárság vezetője a
hieroglifának tűnő írásokat is
kibogozta, megfejtette és nem
egyszer le is gépelte.
Miket is írtak az olvasók.
Mai fejjel nehéz elhinni, hogy
akadtak olyanok, akik jó sorsukat, hétköznapi örömeiket
osztották meg. Kérték, hogy
a Miskolciaké a szó rovatban
jelentessük meg, átfestették a
házuk előtt rozsdálló játszótéri
hintákat, körforgókat.
Számos, úgynevezett munkáslevelezőnk volt, akik szinte havonta agyaltak ki valami
olyan pozitívumot, amelyről
hírt adtak. Ők voltak azok,
akik kunyeráltak még néhány számot abból, amelyikben névvel, címmel megjelent
az írásuk. Persze bőven akadtak már annak idején is, akik
beküldték annak a busznak a
rendszámát, amely után hiába
futottak, az orruk elől hajtott
ki a megállóból. A névtelen feljelentések sem hiányoztak.
Megjegyzem, az átkosban
tökéletes volt az öncenzúra. Ismertük a határainkat, a filmvásznon simán lehetett kacagni
az idétlenül intézkedő francia
rendőrökön, de a hazai egyenruhások tabunak számítottak.
Helyettük maradt a patyolat,
a posta, a közlekedési vállalat,
a MÁV, a Gelka és a kereskedelem, főleg a maszek szektor.
Élen a taxisokkal és a lángossütőkkel. A médiának ezek voltak
a gyakorló bokszzsákjai.
Jómagam hamar szembesültem a valósággal, rá kellett
jönnöm – idősebb kollégáim is
belém sulykolták – nem lehet
az egész világgal szembe menni. Egy szerkesztőség minden
ilyen társadalmi vitával, bizonyos személyek kipellengérezésével megoszthatja az olvasótábort. Megesett, hogy egy-egy
igazságot osztó írással a purparlén túl még olvasókat is veszítettünk. Végül a kecske és a
káposzta megmaradásának
elvén minden ilyen panaszos
levelet megosztottunk a bepanaszolttal. Így ezek az ügyek
amolyan happy enddel zárulhattak, az újságban már csak
a boldog végkifejletről kellett
hírt adnunk.
Vajon kinek jut eszébe manapság, hogy megélt sérelmét,
világfájdalmát egy nyomtatott lap szerkesztőjével ossza
meg. Ki emlékszik már a Nők
Lapja Okos Katájára, aki sértetteknek, megbántottaknak,
mindenkinek vigaszt nyújtott.
Nyers volt a grillcsirke, a taxis
túlárazott, hazaérve derült ki,
savanyú a tej, és a hivatali ügyintéző durva és kedvetlen. Duzzogunk, bosszankodunk, de
csak addig, amíg ki nem adjuk
a mérgünket. Elő a telefonnal és
az első közösségi oldalon világgá kürtöljük a világ szégyenére. Majd jönnek az együttérző,
meg az ellenséges kommentek
és máris megnyugodtunk.
Így aztán nem csoda, hogy
nem emlékszem, mikor is járt
a postás mifelénk.
SZÁNTÓ ISTVÁN
