Fekete macska a pulton – megjelent a Miskolci Naplóban – felejtsük el, volt ami volt
Portrait of a cat on a dark background

Eljön az idő, amikor élesebben emlékszünk a fél évszázaddal korábbi történésekre, mintsem arra, mit
is reggeliztem ma. Kopik a
biológiai merevlemezem, viszont gyakrabban jut eszembe sok olyan, amit akár már
elfeledhetnék. Például ébren álmodom, hogy érettségi
után három nappal bekopogtam a megyei lapkiadó vállalat főkönyvelőjéhez. Farmerban, trikóban és vietnámi
strandpapucsban, azzal az
eltökélt szándékommal, hogy
újságíró akarok lenni. Koltai
Józsi bácsinak megemlítettem, hogy együtt voltak katonák a nagybátyámmal. Nem
kertelt, őszintén mondta, ez
nagyon kevés a felvételhez.
Igaza is volt.
Mintha ma lenne, 1969 júniusában ugyanilyen hőség
tombolt. Ennek ellenére nem
adtam fel. Addig bolyongtam
a Bajcsy-Zsilinszky utcai, csupa üveg sajtóházban, mígnem
egy hét múlva már mindenki
fogadta a köszönésemet. Kivel a földszinti büfében, kivel
pedig a mindig félhomályos
folyósokon futottam össze. A
ház végi nyomdától a negyedik emeleti miskolci rádióstúdióig mindent bejártam. Végül annyira megszoktak, hogy
volt osztálytársammal, Varga
Rudival megkaptuk a 306-
os számú gyerekszobát. Mint
külsősök igyekeztünk, hogy
észrevegyenek, gyártottuk a
híreket, a tudósításokat, és a
kéziratokat próbáltuk észrevétlenül az olvasószerkesztő íróasztalára csempészni.
Sértődés ne essék, de a nagynevű idős kollégák nem erőltették magukat. Minek is tették volna, a protokolláris és a
nemzetközi pártkongresszusi
hírek, a távirati iroda kötelezően megjelenő cikkei bőségesen megtöltötték a lapot.
A hétvégén megjelenő kőnyomatos vicceket pedig készen
küldték cenzúrázva.
A mostanihoz hasonló kánikulában kevesen ücsörögtek a szerkesztőségben.
Ónodvári Miklós – akkoriban
olvasószerkesztő – asztaláról
Oravecz János főmunkatárshoz került az első cikkem. Elolvasta, majd két ujja közé
csíptetve rohant végig szobáról szobára, kiabálva, ki
az a Szántó. Gyorsan lelepleződtem: a Fekete macska
a pulton című, húszsoros remekmű a saját szellemi termékem. Egyben a szerkesztők
döntöttek, a holnapi számban az utolsó oldalon jelenik meg az írásom. Dagadt a
mellem a büszkeségtől.
Ez volt az első, saját nevemen megjelenő cikk, amelyet archiváltam. Kivágva az
utókornak, az unokámnak.
Innentől – ki nem tette volna ugyanezt – jó ideig gyűjtögettem az emlékezetesebb
írásokat. Mígnem felhagytam ezzel a hiábavaló személyes hiúsággal. Ne feledjem,
az elsőt még promotáltam is,
felhívtam a barátaimat, ismerőseimet, ki ne hagyják az
aznapi lapszám olvasását.
Augusztusban pedig már
rám mosolygott a szerencse.
Azt vettem észre, hogy a megyei mellett egy városi napilap kiadására gyúrnak az
enyémmel szomszédos szobában. Innentől oda hordtam
az írásaimat.
Talán kevés volt az ember, vagy valamit jól csinálhattam, mert néhány napon
belül az első főszerkesztő-helyettes egy állásajánlattal
lepett meg a liftben. Elsőre ugratásnak véltem, amikor kollégának szólított. Ő
volt Bekes Dezső Aranytollas újságíró, aki Csala László
főszerkesztővel és Bohus János olvasószerkesztővel megteremtette a vidék első bulvárnapilapját.
Már nem sokan vagyunk,
akik az alapítástól a Déli
megszűnéséig jelen voltunk.
Fontolgattam is, hogy állítsunk emléket Miskolc város
hajdani napilapjának. Írásban már többen is megénekeltük az alapítás krónikáját.
Mi lenne, ha ezen kívül egy
szerény emléktáblát is kihelyeznénk az utolsó szerkesztőségi épület utcai frontjára.
Déli Hírlap 1969–2002.
Az emléke szívünkben és a
könyvtárakban tovább él.
SZÁNTÓ ISTVÁN