A miskolci Széchenyi utca kövezetén, ott, ahol a városháza sötétlő tömbjei és a bezárt boltok kirakatai között a reménytelenség amúgy is sűrűn gomolyog, egyetlen pillanat alatt szakadt meg a mindennapok jelentéktelen és mégis elviselhetetlen folytonossága, a szürke kabátos, görnyedt hátú öregember, aki mintha maga is a múlt egy elfeledett, lekopott darabkája lett volna, bizonytalan léptekkel indult el a sínek felé, nem sejtve, hogy a világ rendje éppen most készül végleg kivetni őt magából az 1-es villamos, ez a hatalmas, sárga fémtömeg, könyörtelen és vak mechanizmussal kúszott elő, kerekei alatt a fém sikoltása visszhangozta azt a kozmikus közönyt, amellyel a mindenség figyeli az egyén pusztulását.
(Képzeletbeli időutazás visszafele az időben, avagy hogyan nem lettem irodalmi Nobel-díjas
- Déli Hírlap, olvasószerkesztői szoba.
– Bohus úr , itt a tudósításom a villamosbalesetről.
– Nézzük csak, olvasom, egy flekket kértem csak, lássuk, ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá! Mi eeeeez???! Kifelé innen!!! Eltanácsolom erről a pályáról!
– De János! Nem tetszik? 2025-ben majd irodalmi Nobel-díjat kap egy ipse, valami Krasznahorkai nevű, aki ilyen stílusban ír majd egész regényeket is!)
Nem volt hirtelen fékezés, nem volt drámai kiáltás, csak egy tompa, húsbavágó puffanás, amelyben benne foglaltatott minden elszalasztott lehetőség és minden elkerülhetetlen végzet, amit az emberiség évezredek óta hordoz, a bácsi teste, mint egy rongybaba, melyet a sors már régen megunt, tehetetlenül vágódott a hideg aszfaltra, miközben a villamos vezetője a szélvédő mögött csak a dermedt döbbenetet látta a saját tükörképében a környéken megállt az idő, a járókelők arcára ráfagyott a részvétlen rémület, és a Széchenyi utca felett elnehezült a levegő, mintha a gravitáció hirtelen megduplázódott volna, lenyomva a földre a bűntudat és a mulandóság súlyát senki nem mozdult, mindenki csak nézte azt a vékony vérpatakot, amely lassan kígyózott a villamos sínjei között, mintha egy titkos írást próbálna róni a koszos kőre, egy üzenetet, amelyet már senki sem képes elolvasni a villamos ablakai mögött az utasok arca elmosódott, névtelen árnyakká váltak, akik egy pillanatra részesei lettek a tragédiának, de máris keresték a menekülőutat a saját kisstílű gondolataik és vacsoraterveik közé a miskolci égbolt, ez az örökké ólomszürke baldachin, még mélyebbre ereszkedett, elnyelve a távoli Avasi kilátó körvonalait, mintha maga a város is el akarna rejtőzni a saját kegyetlensége elől.
Az öregember tekintete, melyben az imént még a kenyér ára vagy egy távoli emlék vibrált, most a semmibe révedt, oda, ahol már nincsenek villamosok, nincsenek utcák, és nincsen többé fájdalom sem a mentők szirénája, ez a modern kor gyászdala, csak percekkel később hasított bele a csendbe, de mindenki tudta, hogy a hang már csak a forma kedvéért szól, a lényeg már régen eldőlt az aszfalton nincs megváltás, csak a lassú, szisztematikus szétesés, és ez a baleset is csak egy újabb bizonyíték volt arra, hogy a rend csak a káosz egy különösen kegyetlen formája a rendőrök fehér szalagjaival körbekerített helyszín olyanná vált, mint egy oltár, ahol egy ismeretlen istennek mutattak be áldozatot egy hétköznapi délutánon, Miskolc szívében, a hanyatlás központjában a villamos kerekei, melyek még melegek voltak a súrlódástól, most mozdulatlanul várták, hogy a gépezet újraindulhasson, és tovább őrölje a város lakóit a megszokás malomkövei között.
Az emberek lassan elszivárogtak, a boltosok visszahúzódtak a sötét üzletmélyekbe, és csak a szél hordta a port ott, ahol az imént még egy élet utolsó, kétségbeesett fellángolása zajlott milyen mélységesen szomorú ez a némaság, gondolhatta volna bárki, ha lett volna még benne erő a gondolatra, de a Széchenyi utca csak a saját ürességét visszhangozta tovább az 1-es villamos sárgája bántóan rikított a szürkeségben, mint egy seb, amely soha nem gyógyul be, emlékeztetve mindenkit, hogy a technika és az ember találkozása mindig az utóbbi vereségével végződik nincs ebben semmi magasztos, nincs ebben semmi tanulság, csak a puszta, nyers és elviselhetetlen létezés, amely egy pillanat alatt semmivé foszlik a vas és a kő és ember találkozásakor. A bácsi kalapja, melyet a szél kissé arrébb gurított, ott hevert az árokparton, mint egy elhagyott emlékmű, melyet senki sem fog megkoszorúzni a tragédia utáni csendben Miskolc falai még jobban összébb zárultak, elszigetelve a várost a külvilágtól, belefojtva minden panaszt a nehéz, kormos levegőbe az idő, ez a könyörtelen folyam, nem állt meg, csak lelassult, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse a pusztulás részleteit, a megrepedt szemüveget, a kihullott aprópénzt nem volt ebben semmi véletlen, minden lépés, minden másodperc és minden porszem ebbe az egyetlen, végzetes irányba mutatott már a kezdetektől fogva. A villamosvezető keze remegett, amikor végre leszállt, arca fehérebb volt, mint a fal, mert megérezte azt a jeges fuvallatot, amely a semmiből érkezett, hogy magával vigyen egy lelket a Széchenyi utca kövei, melyeket generációk koptattak simára, most közömbösen itták be a kiömlött életet, mintha csak esővíz lenne.
Mindenki bűnös és mindenki áldozat, suttogta a szél a bérházak udvarán, de a szót már senki nem értette, mert a nyelv is elkorhadt ebben a nagy, közös sötétségben a bácsi neve hamarosan feledésbe merül, csak egy szám lesz a statisztikában, egy rövid hír ebben újságban, amit az emberek a kávéjuk mellett, unottan olvasnak majd el.
De ott, abban a pillanatban, a villamos alatt, a világ teljessége sűrűsödött össze, a létezés minden súlya és minden értelmetlensége egyszerre sújtott le nincs hová menekülni, nincs hová bújni, a sárga villamos mindig ott cirkál, várva a megfelelő pillanatra, amikor a figyelem lankad.
A tudósítás itt véget ér, nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert a szavak már nem bírják el azt a fájdalmat, amit ez a miskolci délután magára vett, végezetül csak a sötétség marad, a néma sínek és a távolodó sziréna hangja, miközben a Széchenyi utca visszasüllyed a saját, örökös és reménytelen félhomályába.
Szegedi László
