Tessék elképzelni egy golyóstollat, amelynek a felső végén egy csábos szőke hölgy úgy veti le az egybe részes dresz- szét, ahogyan csak én akarom. Amikor a kollégáknak prezentálom a mutatványt úgy állnak körbe, pajzán, kaján mosollyal, mint akik még sosem láttak mezítelen nőt. Ki nem adnám a kezemből. Jobbnak látom, hogy a különleges írószerszámot sose hagyjam magára. A főnököm hivatalból fitymálja, a mutatványt- irigyen megjegyzi, figyelmeztet, hogy hol ne jusson eszembe használni. Amit persze magamtól is sejtettem, hiszen azokban a békebeli években, egyenes úton aligha lehet ilyen kincsre szert tenni. A velem egykorúak bizonyára sokszor átélték azt a fajta kellemetlen szorongást, amelyet általában csak a vasfüggöny közelében éreztünk. Az átkosban az országhatár előtt félórával kezd liftezni a gyomrom. Ha kifogjuk, az aznapi rosszkedvű vámost, akit éppen akkor húzott fel a felesége vagy a főnöke, próbára tehetjük a tűrőképességünket, a totális kiszolgálta- tottság elfojtott dühét. Szótlanul, minden idegesség látszatát kerülve jobb ilyenkor készséges tisztes állampolgári hozzá- állást szimulálni. A vetkőzéshez, a motozáshoz a bőröndök, szatyrok kiteregetéséhez, s rosszesetben még az autó- kárpitok lefeszegetéséhez is asszisztálni kell.
Az első bécsi utamat is így sikerül emlékezetessé tenni. Kezdődött úgy, hogy a hatva- nas években még jómagam is pennával írtam az általános iskolában. A múlt század elejéről megöröklött zöld szűk padok írólapján egymás mellett sorakoznak a tollszár tartók, középen még megvan- nak a kivájt tintatartók. Az iskolai felszereléshez hozzátartozik a tollszár és a tollhegy meg az állandóan kiömlő, maszatoló tintásüveg. Az igazgató bácsi golyósirónja csak egy álom. S akkor a császárvárosban meglátom, hogy minden hatósági engedély nélkül tucat számra vehetek sztriptízelő nős golyóstollakat. Még messze vagyunk a dobozos sörös, fantás és a Gorenje korszaktól így csak huszonöt ilyen tollal vágok neki a magyar határnak. Hiába veszem be a nyugtatót, az arcomról leolvasni miben sántikálok. A fiatalabbak kedvéért – nem elég, hogy egy osztálynak való pajzán írószerszámot rejtegetek a nadrá- gomban, de még a mennyisége is meghaladja a saját célra szolgáló darabszámot. Magyarul ez már alkalmas kereske- delmi forgalmazásra, ami súlyosbító körülmény. Enyhe, szapora szívdobogással úszom meg a seftet. Miskolcon, akkoriban még két jó töltőtolljavító műhely létezik, később még gázöngyújtó-töltéssel frissítik a szolgáltatást –egy a Szemere utcai mackó büfé melletti, a másik a Széchenyi utca 53. szám alatti kapualjban húzódik. Az előbbit a Négyessiné vezeti. Előttem a középkorú hölgy, mindig kék köpenyben – miben-másban dolgozhat egy töltőtolljavító. Apám tollát, amelyet élete végéig használt és jómagam is őrizgetem, gyakran viszem a szervizbe. Ennek a kapcsolatnak köszön- hetem, hogy a becsempészett sztriptízeseket bizalmasan jó áron eladhatom. Igazi pult alatti, kurrens áru, egy nap alatt valamennyi gazdára lel. Miközben a belvárosban négy olyan papír-írószerüzlet van, amelyben szakértelemmel ajánlják az örök életre szánt díszes töltős tollakat.
Vonzódom a tollakhoz máig is, a szép és praktikus írószer- számokhoz. Szakmai betegség vagy ártalom, hogy betegesen gyűjtöm ezeket a kicsi, nagy vagy egybecsúsztatható, esetleg többszínű golyósokat. Ám valamennyi közül a kedvencek a tölthetőek. Nem a golyósok, nem a patronosak vagy a betétesek. Hanem azok a gumipumpás vagy éppen fecsken- dő szivattyúsok, amelyeknek a tankolása nem úszható meg kékes kézfoltok nélkül. A tintának, az igazi lemoshatatlan írófestéknek jellegzetes illata van. Az átkosban, a régmúltban még többféle márkás töltőtoll közül és hozzávaló tintából választhatunk. Talán nem véletlenül – remélem, az oktatási államtitkár asszony nem olvassa – azok, akik tollhegyes pen- nával vetették az első ákombákomokat szebb és olvashatóbb a kézírásúk. Talán engem kivéve – aki csak így erősítheti a sza- bályt. Az elsős tanítónőm, Hajdúné, Baba néni a ceruzafaragás után mutatja, meg hogy a kell a hegyet a tollszárra fűzni. Majd együtt gyakoroljuk a mártogatást, hogy ne legyünk nyakig maszatosak. Ezért lesz számomra minden töltőtollas műhely egy csodavilág. Ahol, mint az órások mustrálják a csepegő, beszáradt, szakadt gumipumpás töltőtollakat. Szerencsémre, mindkét kis műhely a lakásunk közelében van. Mindig van ürügy, hogy belessek a mesterekhez.
Ma a fiókomban és a táskámban megszámlálatlan sok a semmirekellő toll. Hiába nyomom a papírra, a festékes golyók csak szaggatják a papírt. Van olyan, amiben még érdemes lenne betétet cserélni ám a többség csak eldob- ható, reklám. Javító, mester nincs már messze a határban, drága aranyhegyű töltőtollak viszont vannak garmadával. Márkásabbnál márkásabbak. Ám nekem olyan kellene, mint az apámé volt, szépes hajlított aranysárga hegyű, vastag szárú és elegánsan fekete. Bőrtokkal, amit csak azért tennék ki, hogy lássák. S úgy őrizném, mint az első bécsi vetkőzőst, ami egy hét elteltével már csak derékig mezítelenkedett. Ez az átejtett vámosok bosszúja is lehetett.t.
