„Vasgyár neve a helynek
Vasgyár, ahol fölneveltek
Vasgyár, ahol engem mindenki ismer
Néhány pohár sör mellett
Oldódtak föl csak a lelkek
Aztán egymást verték, egymást ütötték.
Így emlékszem.”
A fenti idézet Pataki Attila egyik kevésbé közismert, ám annál gyönyörűbb dalának kezdő gondolata. Annak aki nem ismerné, könnyebb elérhetőség kedvéért megosztottam a dalt.
Ha végighallgatjuk, megrágjuk annak mondanivalóját, felfedezzük benne régiónk minden gondját, baját, egyben annak gyönyörűségét, megadva ezzel a borsodi lét hamisítatlan ambivalenciáját. Sokat hallgattam ezt a számot, mikor a vonaton ülve, az egyetemről hazafelé tartva megpillantottam az égbe magasodó avasi panelrengeteget, így táblák nélkül is mindig tudtam, hogy ideje készülődni, hazaértem.
Alapvetően ez az írás nem az Edda méltatásáról, de nem is az én kis privát lokálpatrióta érzéseimről szól, sokkal inkább arról a városrészről, amihez garantáltan kötődik minden miskolci. Ki-ki a maga módján. Mikor nyár végén a Vasgyárban jártam, olyan élmények értek, amik megértek egy hosszabb értekezést. Így tekinthetünk be a kolónia és a gyáróriás múltjába, végiggyalogolhatunk a vöröstéglás házak övezte utcákon, betérünk Miskolc igazi romkocsmájába, majd megismerkedünk Norbival, a sztahanovista boltossal, csak, hogy pár sarokkövet említsek. A beszámoló hosszáért újfent elnézést kérek.
Bár nem vagyok a vasúti sínek megrögzött rajongója, de, gondolom, nem vagyok vele egyedül, akit elfogott a lokálpatriotizmus, ha az éppen késő vonatra várakozva, az állomással való ismerkedés keretein belül megpillantotta a síneken a Diósgyőr feliratot. Engem ez az érzés a piliscsabai egyetemi éveim alatt fogott el először, teremtve a Pilisbe egy kis hazait.
Aki legalább velem egykorú annak még mondhat valamit a kifejezés, hogy „fúj a gyár”. Ez legalább annyira volt miskolci jellegzetesség, mint az avasi templom zenélése, a „pislogó” kocsonya, vagy éppen a vasgyári kolónia (vagy ahogy anno hívták, gyarmat) vöröstéglás házai. A megemlített kuriózumok mind egy helyre vezetnek, mégpedig a Vasgyárba. Mint, ahogy a perecesi posztomban említett szénvasút sínjei is ide futottak be. Pedig tényleg nem vagyok sínfetisiszta. Tényleg.
Nézzük meg tehát a Vasgyár rövid történetét, mely rengeteg érdekességgel szolgál. Nem maradt el persze a terepbejárás sem, mely a mai állapotokat mutatja, így kézzelfogható a gyár, a városrész majd’ 150 éves történetének minden változása, az egykori európai mintából hogyan lett Miskolc- kimondható- szégyenfoltja.
Először is cáfolnám azt a divatos sztereotípiát, melyet előszeretettel emlegetnek, hogy Miskolc egy „szocialista” nagyváros, mely növekedését és és anyagi fejlődését az 1945 utáni rendszernek köszönheti. Ez ebben a formában nem igaz, láthatjuk a Vasgyár történetéből is. Bár a városegyesítési törekvések (az ún. „Nagy-Miskolc koncepció”) ekkor értek be, többek között ekkor csatolták Miskolchoz a Vasgyárat is, de ehhez vajmi kevés köze van a szocialista rendszernek, ugyanis ez egy lokális politikai irányvonal volt, mely már a 20. század első évtizedeiben kialakult, és a mindenkori városvezetés elsődleges feladatának tekintette ennek véghezvitelét. Mint tudjuk, a 20. század első felében Magyarországon, kihatva persze Miskolcra, amelyik politikai ideológia, eszmeáramlat nem volt jelen, az, kis túlzással élve, nem is létezett, a későbbi városrészek Miskolccal való egyesítésének igénye pedig ezektől az ideológiáktól függetlenül, évtizedekig töretlen volt.
A Vasgyár tehát nem szocialista „találmány”. Fazola Henrik már 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyében, Ómassa, majd Újmassa térségében. Itt 1867-ig folyt a termelés, de a megnövekedett igények, és az elavuló technológia miatt új gyár telepítésére jelentkezett igény. Így ebben az évben meg is fogalmazódott a pénzügyminisztériumban, hogy „kizárólag vassínek és a hozzá való kapcsolószerek gyártására berendezett vasgyár létesíttessék”. A gyár helyszínének feltérképezésével megbízott Péch Antal egy Diósgyőr és Miskolc közötti területet javasolt, amely kincstári tulajdonban volt. 1867 novemberében Lónyay Menyhért „az új vasgyár műszaki keresztülvitelével” Glanzer Miksa bányatanácsost bízta meg, aki szintén a Péch Antal által megjelölt területet tekintette tökéletesnek.
Az új vasgyár építése 1868-ban kezdődött el, a beruházás 2 millió forint befektetéssel valósult meg. Már a gyárépítés elején elkezdték a lakóházak építését, és kiépítették a vasútvonalakat Lyukóbánya és Pereces irányába. 1870-re elkészült a nagyolvasztó, kavaró eljárással állították elő az acélt, és 1871-ben termelni kezdett a „hengerde”.
Glanzer Miksa írásaiból tudjuk, hogy a munkáslakások kérdését kezdettől fogva igen fontosnak tartották, és ennek érdekében 1853-ban Mülhausenben egy társulat is alakult. A kolónia kialakítására vonatkozó elképzeléseket nagyban befolyásolta az 1867-es párizsi világkiállításon bemutatott koncepció, ami nagy visszhangot váltott ki idehaza is. 1886 végén már 800 ház állt készen, általában egy- vagy kétemeletesek voltak, és négy-négy lakást tartalmaztak. Az építkezések azonban nem kezdődtek minden gond nélkül. Mivel a tervek szerint a ma is látható vöröstéglás házak alkották a kolónia túlnyomó részét, így a nagymértékű építkezések ütemtervét a nyersanyag sorozatos késése miatt nem tudták tartani. Ezt később egy téglagyár felépítésével orvosolták.
Az építkezéseknek 4 szakasza volt. Az első épületek építésének időszaka 1868 és 1877 közé tehető, ahol kiépült az „új vasgyári belsőtelek”.
Az intézményhálózat kiépítése és a lakásépítések folytatása 1878 és 1908 között zajlott. 1887-ben épült fel a fiúiskola, 1895-ben a lányiskola. Ugyanebben az évben készült el a mészárszék is. 1896-ban gőz- és kádfürdőt létesítettek a mai Gózon Lajos utcában, majd rá egy évre épült fel az „Angyalvár”, amit eredetileg hat nős és három nőtlen tisztviselő elhelyezésére szántak (ez lett később a zeneiskola és a rendőrség épülete, ma egészségügyi gondozó). 1898-ban bővítették a vendéglőt (addig is már több mint 1000 fős volt), és nyári kerti ebédlőt építettek hozzá. Ezt nevezték „Árnyaskertnek”. 1899-ben készült el a Vasgyári Kórház a fiúiskola szomszédságában, majd ide épült a gyógyszertár és a posta épülete is, szolgálati lakásokkal. 1902-ben bővítették a fogyasztási szövetkezet épületét, 1905 és 1908 között folyt a római katolikus templom építése. 1908-ban már kiépített villamosvonal működött Miskolc és Diósgyőr között. Mindeközben persze további munkás és tiszti lakásokat építettek, 1900-ban bevezették a vizet és villanyt a telep házaiba, és kialakították a közvilágítást is. A kolónia ekkor a monarchia legkorszerűbb lakótelepévé vált, melyről a Pallas nagy lexikona így nyilatkozik: „Az Osztrák-Magyar Monarchiában létező összes munkástelepek közt a D.-i vas- és acél-gyár munkástelepei tekintendők a legmintaszerűbbnek.” A vasgyári lakótelepet külföldön is ismerték és elismerték. Georges Benoít- Lévy, a francia kertvárosok társulásának alapítója, a kertvárosokról írott könyvében bemutatta a Diósgyőr-vasgyári kolóniát is.
Az 1909 és 1914 közötti időintervallumot nevezik az úgynevezett „száz ház építése” szakasznak, melyben ismét a lakóházépítés volt domináns. Az újabb száz lakóház felépítésére mutatkozó igény oka a megnövekedett munkáslétszámon kívül az volt, hogy a 6300 munkásból 5000 a telepen kívül, drága lakásokban élt. A gyárigazgatóság az építkezés pénzügyi fedezetére vonatkozó kérelmét Wekerle Sándor 1909 augusztusában személyesen hagyta jóvá, így megindulhatott az építkezés. A két világháború között ismét bővítették a vendéglőt. 1936 és 1937 között épültek az ún. „tüdőbeteg házak”, a betegségben szenvedő munkások és családjaik számára.
A beépítést természetesen befolyásolták a terület adottságai, a gyártelep és a perecesi keskeny nyomtávú vasút nyomvonala. A kolónia keleti határát az országút, a mai Vasgyári út adta, északon kezdetben ilyen határ volt a Szinva is, összességében a lakótelep a gyártól nyugatra és északra épült fel. A kolónia nyugati határát az 1915-től épülő Ágyúgyár (a későbbi DIGÉP) adta.
A Diósgyőri Újság 1913-ban így ír a lakótelepről: „Legnagyobb büszkesége Miskolcznak és Borsodmegyének a diósgyőri vas- és aczélgyár, mely az egyedüli része Magyarországnak, hol igazi amerikai gyorsasággal, úgyszólván a szemünk láttára nő és fejlődik minden hatalmassá. Utcái száz évvel előzték meg rendezettség és tisztaság tekintetében Miskolcz utcáit, úgy, hogy minden mikolczi ember irigységgel vegyes reményekkel gondol arra: mikor lesznek Miskolcz utcái ilyen rendezettek. Amikor a Vasgyártelep rendezett utcáin elhalad az ember, önkéntelen is az a megelégedettség hatja át a lelkét, hogy a gyár tüzes kohói mellett, idegölő és testet sorvasztó műhelyeiben dolgozó munkásezreknek olyan valamiben van részük, amiért nem csak a kisvárosi, de még a nagyvárosi ember is méltán irigyli őket: van rendesen épített, egészséges lakásuk, kis kertjük, ahol munka után igazán édes a pihenés.”
A fenti leírásból is látszik, hogy a „semmiből” létesített Vasgyár valamivel több mint 40 év alatt egy modern infrastruktúrával, saját közigazgatással rendelkező, önellátó településsé vált, amire nem csak a környékbeli települések, hanem egy ország irigykedett. Épp ezért a gyár és kolónia jogi helyzete bőven okozott fejtörést mind Miskolcnak, mind Diósgyőrnek, hiszen mindkét településnek más-más tervei voltak a Vasgyárral, a gyár igazgatósága és lakossága pedig egy harmadik utat akart bejárni.
1868-ban, ideiglenesen Vasgyári Gondnokság Diósgyőr néven alapított vas- és acélgyár és a vasgyári kolónia Diósgyőr közigazgatási területén épült. Diósgyőr, amely a korábbi évszázadokban koronauradalmi város, majd mezőváros volt, az 1886-os közigazgatási rendezés után már csak nagyközség volt, így a településnek jól jött a gyárépítés, mert a befolyó adókból olyan fejlesztéseket tervezett megcsinálni, hogy joggal pályázzon újra a városi címre. Ezzel párhuzamosan azonban Miskolc a törvényhatóságú jogú várossá váláson dolgozott, melynek kritériumai miatt szintúgy kelhettek gyárból befolyó adók. A vasgyáriaknak viszont nem tetszett az, hogy míg épületeinek, közigazgatási egységeinek a költségeit saját maga fizeti, a közösségi terhekből, Diósgyőr részeként ki kell vennie a részét. A Vasgyáriak azzal is érveltek, hogy abszolút elkülönül Diósgyőr mezőgazdasági munkából élő és a Vasgyár munkás lakossága. A munkások sérelmezték, hogy „érdekeinek megvédését a gyárnak Diósgyőr községtől való távolsága igen megnehezíti”. Hogy mekkora volt a két településrész lakossága közötti ellentét, érzékelteti egy idős munkás mondata: „győri paraszt, úgy mondtuk, persze ilyenkor előkerülhetett a bicska is”. A miskolciak is úgy tekintettek a kolóniára, mint egy „idegen testre” a közelben, és úgy jártak oda, mint a turisták, megcsodálni a rendezett városrészt. Ugyancsak ellentéteket szültek a különböző meghirdetett álláslehetőségek, ahol a gyáriak magasabb fizetést ajánlottak, így a legjobb orvosok, tanítók stb. oda kerültek.
Az említett okok miatt a vasgyár vezetősége a Diósgyőrtől való függetlenedést szorgalmazta, azonban ezek a törekvések süket fülekre találtak, az erősebb lobbi győzött. 1909-ben Miskolc törvényhatósági jogú várossá vált, a Nagy-Miskolc koncepció megvalósítása így közelebb került, és 1945 januárjában meg is valósult. Gálffy Imre idején csatolták Miskolchoz Diósgyőrt a Vasgyárral együtt, Hejőcsabát és Tapolcát.
A Vasgyár ettől kezdve Miskolc és ezzel együtt a szocialista nagyipar vezető vállalata lett. Létrehozták a Nehézipari Műszaki Egyetemet, a Kohóipari Technikumot és az új ipari tanuló intézetet (akkori nevén a Munkatartalékok Hivatalát) a katolikus templommal szemben. A 60- as években megindultak Miskolcon a nagyipari lakásépítések (értsd. panelek), így a kolóniából sokan költöztek el az olcsóbb fenntartású, akkor még kuriózumnak számító lakásokba, helyükre pedig szegényebb rétegek költöztek, akiknek köszönhetően rohamosan romlott a házak állaga. Kezdetben még élő helyi, ideiglenes műemlékvédelem még védte a kolóniát, de nem sokáig, így a házakat és a benne lévő lakásokat tulajdonosaik szabadon alakíthatják, lelakhatják.
A rendszerváltással járó privatizáció a gyárat is érintette, mely magával hozta a folyamatos létszámleépítéseket, bezárásokat. A DIMAG 1991-ben került magánkézbe. 1998. január 29-én a gyár új tulajdonoshoz került, de csődbe ment, és 2000. március 14-én elrendelték a felszámolását. 2001. április 12-én a társaságot a felszámoló szervezettől megvásárolta az olasz Cogne Acciai Speciali s.r.l., és megváltoztatta a nevét DAM Steel Speciális Acélgyártó Részvénytársaságra, de csak 2003 januárjáig üzemeltette. 2003. március 26-ától az újra felszámoló szervezet vezette a céget, majd eladta. Az ezt követő cég, a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését. 2009. február 23-án bejelentették, hogy a DAM 2004. kft befejezi a tevékenységét, ezzel a a több mint két évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat megszűnt.
A kolónia viszont megmaradt, így a mai miskolciaknak a „Vasgyár” elnevezés már csak magát a városrészt szimbolizálja, mely rengeteg társadalmi, etnikai és szociális problémával küzd. Bezárt, megközelíthetetlen gyártelepek, számozott és ismerősen csengő utcanevek, a 2-es villamos fordulásának sikító zaja jellemzi most környéket.
E hosszúra nyúlt történeti áttekintés után, nézzük meg, mivé lett a Vasgyár 2013-ban! Természetesen most is tömegközlekedéssel terveztem menni, hiszen én azt már a túra részeként tekintem. A városrészt egyébként leginkább a 2-es villamossal, illetve a Újgyőri főtérről induló 29-es busszal lehet megközelíteni. Én a villamost választottam, mert nagyon régen ültem a hamisítatlan „bécsi fapadoson”, de sokat nem is álmodoztam rajta, mert két megálló múlva már meg is érkeztem a vasgyári végállomáshoz.
A villamos végállomásának környékét persze jól ismerem, hiszen itt található az SZTK is, ahova a jártam régebben különböző vizsgálatokra. Én most egy másik irányba indulok el, hiszen itt van egy-két épület, ami mellett eddig csak elmentem. Ilyen az a hatalmas monstrum is, ami a ráfüggesztett tábla alapján a Szent Benedek Gimnázium és Szakképző Iskola Miskolci Tagintézete.
Konstatálom tehát, hogy ezt az épületet csak kívülről láthatom, így folytatom tovább sétámat a sínek mentén haladva (még mindig nem vonzódom a sínekhez). Nem kell sokat mennem, hogy eljussak a gyár egykori tervezőintézetének, majd a miskolci bölcsészegyesület egykori épületéhez. Ez sincs jobb bőrben, évek óta üresen áll, de azt itt is megfigyelem, hogy az üres épületet azért próbálják megóvni a további megpróbáltatásoktól, hiszen kamerákkal van felszerelve. A képet tovább szomorítja az épületet körülvevő zöld terület. A földből kiálló kis betontömbök emlékeztetnek arra, hogy itt anno egy padokkal tarkított kis park lehetett. Szinte magam előtt látom, ahogy a gyárból kisétáló munkások bájosan szóba elegyednek a padokon olvasgató diáklányokkal.
Újabb kis séta után eljutok arra a helyre, amire igazán kíváncsi voltam: az egykori LKM (Lenin Kohászati Művek) Ifjúsági Parkba. Erről a helyről szinte mindenkitől csupa szépet és jót hallottam. Többen említették, hogy annak idején itt egy-egy műszakváltás után több száz, vagy akár több ezer ember megfordult egyszerre. Ma már az enyészeté, így adva a kontrasztot, mely az egész környéket jellemzi.
A képeken is látszik, hogy a kaput megkerülve simán be lehet menni, de előre bocsájtom, mindenki nézzen a lába elé, hiszen a csatorna fedeleknek lába kélt, így könnyen beleeshet az ember egy aknába, amit éppen eltakar a nagyra nőtt fű! Kicsit megállok és körbenézek. Nehéz elhinni, hogy itt valaha több száz ember önfeledten szórakozott. De beszéljenek helyettem a képek:
Amint körbesétáltam, és ismét magam elé képzeltem a 30-40 évvel ezelőtti életet, ami a Parkot jellemezte, egy elég furcsa érzés fogott el: ha már itt nem lehet, akkor máshol kéne inni egyet, így én is elmondhatom, hogy mulattam egyet a Vasgyárban. Azt már a villamosról leszállva kinéztem, hogy az egyik sarkon egy sörözőre hajazó, bár nem túl hívogató kis kocsma található. Elfogott hát a kíváncsiság, hogy hova jár a mai vasgyári ember, aki éppen megszomjazik. A hely kívülről sem túl bizalomgerjesztő, így kétségem is támadt afelől, hogy itt beszélgetőpartnerekre találok. Nem találtam.
A helyre belépve azonnal megcsapott az olcsó kocsmák jellegzetes szaga, mikor a kommersz italok keverednek a nem kevésbé kommersz fogyasztók minden izzadságcseppjével. Mondjuk, ez nem is csoda egy olyan italozóban, melynek fő helysége jó, ha 5 négyzetméter tokkal, vonóval. A pultban egy öreg nénike állt, aki a 3-4 vendégével együtt igen furcsán nézett rám, mikor beléptem. Gondolván, ha már ilyen helyen vagyok, idomulok az itteni trendhez, így a söröm mellé egy Avasi keserűt kértem. Persze, amint ránéztem az itallapra, rájöttem, sok választásom nem is lett volna. Amíg a néni csapolt, szemeimmel átpásztáztam a helyet, így akadt meg a szemem a kerthelyiség táblán, ami a pulton belül volt elhelyezve. A kert léte boldogsággal töltött el, hiszen így nem kellett a 3-4 ember ölébe ülnöm, hogy kiélvezzem e remek hely minden adottságát. Mikor fizetnem kellett, a falon lévő, megsárgult itallaphoz képest jóval nagyobb árat mondtak. Mikor érdeklődtem az itallap és a valós ár közötti differenciáról, a néni válaszként közölte, hogy az árak tájékoztató jellegűek. Itt ezt komolyan veszik.
Ezt követően megkérdeztem, hogy milyen úton jutok el a kerthelyiségbe, majd legnagyobb meglepetésemre a néni behívott a pultba, hiszen a kertbe azon keresztül lehetett kiballagni. Ilyet sem éltem még át, pedig még kerthelyiségbe ki sem értem. Az itt megtapasztaltak teljesen átértékelték bennem a romkocsma fogalmát, annyi különbséggel, hogy ezen a helyen nem szándékosan törekedtek erre a manapság divatos stílusra. Ez itt hosszú évek munkája, illetve annak hiánya.
Az egymás után jövő kultúrsokkot emésztve iszogattam sörömet, majd eldöntöttem, hogy itt olyan sokat nem időzök, hiszen elég nagy területet kell bejárnom még úgy is, hogy a gyárépületekbe ma nem fogok tudni bejutni, mert az egy hosszas procedúra. Így hát egy nagy korttyal kivégeztem a frissítőmet, megköszöntem a nem mindennapi élményt, ami az egész kocsma egy egységes hümmögéssel fogadott, majd folytattam utamat.
Kisvártatva el is értem a Vasgyár központi terére, ahol egykor az első számú kapun keresztül özönlöttek ki a megfáradt munkások, ellepve a teret és a környező vendéglátó helyeke, boltokat. Ma már kisebb itt a forgalom, leginkább a közeli SZTK rendelőbe igyekeznek az emberek, vagy szállnak fel az Avasra tartó buszra.
A főteret elhagyva folytatom utamat a Gózon Lajos utcán, majd letérek az első keresztutcába, hogy bemutathassak egy szeletet az egykori munkáslakások mostani állapotáról. Ami ezt az utcát illeti, annyira nem is elszomorító a kép, bár azt észre lehet venni, hogy a házakat igyekeznek karbantartani, ami az egységes utcakép rovására megy.
Mivel ez az utca erősen zsákutcának tűnik, így visszafordulok, ahol a felüljárón keresztül tervezem folytatni a sétát.
A buszfordulónál ismét elérek egy kereszteződésbe, ahol egy kicsit tűnődöm, merre induljak tovább. Az egyik irányban a DIGÉP főbejárata, rá merőlegesen a DVTK stadion felé vezető, a legendák szerint elég veszélyes kis útszakasz, ahol anno édesapám is nap mint nap végigsétált munkából ki- és munkába bemenet. Az utóbbi opciót választom, de azt eldöntöm, hogy nem megyek végig rajta, mert akkor kimennék a Vasgyárból, ami egyelőre még nem volt célom.
Amint visszafelé vettem az irányt, még nem is sejtettem, hogy kirándulásom legfurcsább élménye vár rám. Már épp azon gondolkoztam, hogy valami kis plusz még hiányzik ebből a túrából, mikor elhaladtam egy idős néni mellett, aki amint észrevett, belém karolt, majd jó 10 centire a fülemtől, ordítva tette fel nekem a kérdést:
– Nyitva van még a Norbi???
Az első megilletődöttségem után közöltem vele, hogy fogalmam sincs, ugyanis nem vagyok erre járatos. Furcsán méregetett, majd egy legyintéssel tudomásul vette válaszomat, majd lemondóan bejelentette, akkor kideríti ő maga. Mivel ekkor már engem is nagyon érdekelt, ki lehet a vasgyáriak Norbija, ezért kellő távolságból ugyan, de követtem a nénit, aki elvezetett az egész környék még „egyetlen működő” ipari parkjához, pontosabban a bejárata előtti büféhez.
Tehát megérkeztem Norbihoz, aki ezt az objektumot üzemeltette, melynek neve nem volt, így sem abból, sem egyéb másból nem tudtam kideríteni, hogy ez a hely funkcióját tekintve egy büfé, egy kocsma vagy egy bolt. Norbi tekintete viszont elárulta, hogy ezen ő soha nem is gondolkozott, hiszen a hosszú évek alatt kitapasztalta, hogy a kommersz feleseken, az olcsó sörökön és a 100 ft-os kólákon kívül nincs is itt másra igény. Hogy mennyire jó volt az elképzelésem, mi sem bizonyítja jobban, mint az a párbeszéd, ami Mami (mint kiderült így hívják a nénit) és Norbi között lezajlott. Norbi ugyanis a köszönés után közölte Mamival, hogy alkoholt azt nem kap, mert Mami lánya már cirkuszolt nála. Erre Mami kijelentette, hogy most azért jött, hogy csokit vigyen az unokáinak. Norbi szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, amit nem tudtam eldönteni, hogy Mami nem megszokott igényének, vagy a feltételezésnek szólt, miszerint Norbi csokit is árul. Végül Mami eléri a célját, a fagyasztóból(!) előkerül egy tábla csoki, mely legalább akkora örömmel tölti el Mamit.
Azért, „ha lúd legyen kövér” alapon Mami még bepróbálkozik egy féldeci megvételével, de ezt Norbi óriási rutinjának köszönhetően gyorsan elhárítja, így a nénike azzal a tudattal indult el hazafelé, hogy egy félsikert minimum elkönyvelhet. A sorban én jövök, majd igyekszem gyorsan sört választani, mert Norbi arcán már látom a türelmetlenséget, amit elsőre annak tudok be, hogy Mami nem ritka vendég errefelé, és legalább annyira fárasztó is Norbi szemében. Végül nem sokat variálok, meg is kapom gyorsan a sört, Norbi pedig az érte kapott aprót nemes egyszerűséggel bevágja egy kartondobozba, majd a hátsó ajtón gyorsan távozik a büfé melletti padokhoz. Ekkor értettem meg a sietségét: Norbi óriási sakkpartiban van benne.
Hogy fokozzam az élvezeteket, illedelmesen megkérdezem, leülhetek-e közéjük, amire közönyös igen a válasz. Innentől igyekeztem nem sok vizet zavarni, így a söröm társaságában néztem Norbiékat, ahogy nagyjából 10 perc leforgása alatt 3 partit is lezavarnak, úgy, hogy szinte a kezüket is alig látom, olyan gyorsan lépnek egymás után a bábukkal.
Közben a büfé mellett lévő betontömbökön söröznek a gyárból kijött munkás srácok, akiket elnézve leszek arra figyelmes, hogy a büfé környékét tengernyi feles üveg kupak borítja, megadva a hely amúgy is nagyon tragikomikus hangulatát. Ennél már csak akkor kuncogok nagyobbat, mikor észreveszem, hogy két kissrác már a 3. sakkpartit nézi végig a büfé ablakánál, szuggerálva Norbit, hogy ugyan jöjjön már és szolgálja ki őket. Mivel Norbi a munkamorál megtestesült mintaképe, újabb 10 perc után ennek eleget is tesz, így a 2 gyerkőc elégedetten távozik a 2 literes százforintos kólával.
Ezt az alkalmat kihasználva elegyedek szóba az asztal másik oldalán ülő úrral, aki, mint kiderült, sok évig dolgozott az LKM-ben, majd kisebb kitérő után költözött haza, a Vasgyárba, nyugdíjas éveire, hiszen neki ez a hely jelenti a nyugalmat, az otthon melegét. Még annyit hozzátesz, hogy ismeretei szerint, amíg itt (mutatva a mellettünk lévő gyárépületre) több ezer ember dolgozott, most alig 100-200 talán. Több időnk nincs beszélgetni, mert Norbi visszatér, akit legkevésbé sem zavar az évek során bekövetkezett drasztikus létszámcsökkentés, hiszen így több idő marad a zavartalan sakkozásra, amibe most is csak az rondít bele, hogy Norbi fia megérkezik, majd egy kisebb eszmecsere után hősünk úgy dönt, épp itt az ideje bezárni. Ekkor jövök rá arra is, hogy itt nem létezik hivatalos nyitvatartási idő, a szabályokat Norbi hozza, aki valljuk be, nem lesz a sztahanovisták első embere.
Ennek fényében illedelmesen elköszönök, majd úgy döntök, épp itt az ideje nekem is a zárórának, hiszen lassan sötétedik, és bármennyire nem volt okom az egész kirándulás alatt a félelemre, azért este mégsem mászkálnék errefelé egyedül, így a legközelebbi buszmegálló felé veszem az irányt.
Amint felszálltam a 29-esre, éreztem, bőven van mit emésztenem ez után a tartalmas nap után. Bár a gyárépületekben nem jártam, a körülötte lévő kolónia egy napjába azért sikerült beleszagolni. Bár az itteni régi életet csak elmondásokból és különböző leírásokból ismerem, így is bőven észrevettem azt a kontrasztot, ami napjaink és a régi idők Vasgyára között kirajzolódik.
A vasmű munkásai, a kovácsok, esztergályosok, martinászok, hengerészek, a kohászok és többiek, a mesterek, az altisztek, a tisztek, a mérnökök, sokszor egész családok dolgoztak generációkon át itt, a több mint 140 éve működő gyárban. Ami legtöbbjüknek nem csak egy gyár volt, hanem A GYÁR, csupa nagybetűvel, amely az életet jelentette, és sokak (de munka szempontjából mégis elborzasztóan keveseknek) ma is az életet jelenti. Így fordulhat elő az, hogy ma a Vasgyár inkább egy olyan városrészt jelent, aminek hallatán a miskolciak inkább elfordítják a fejüket, holott nem is olyan régen még turistaként jártak csodájára, és melynek emlékét a bezárt gyártelepeken kívül a sínek feliratai őrzik meg országszerte. Na jó, most már tényleg elgondolkozok a vonatsínek iránti vonzalmamon…
A túra további képei itt érhetőek el.
Nagy Attila
