Ha május elseje akkor menetelünk. Pontosabban vonultunk. Ez a munka ünnepe, az ünnepet meg csak semmitevéssel lehet köszönteni. Munkaszünettel.
Valamikor az átkosban ez olyan aktív ünnep volt. A vállalatoknak – emlékszem gyerekkoromban vonulászni kellett, lehetőleg családostúl. Én is kaptam zászlót, kicsit, amit haza is vihettem és apámat kísértem . Az egész terményforgalmi vállalat ott volt, a párttitkár elvtársa csak a hiányzókat jegyezte fel. Közben kiosztották a jegyeket perecre, sóskiflire sörre és a mustáros virslire. Ezzel megvolt az egész délelőtt program.
Jó szokásomtól nehezen sikerült volna eltérnem, oskolásként, gimnazistaként is menetelnem kellett. Ennek az volt a lényege, hogy van egy tribün amely előtt el kell haladni aztán az ügyesebbek már is leléptek. Észrevétlenül.
Emlékszem iskolásként mindenre felkészülve viharkabátban és piros nyakkendővel, kék rövid nadrágban és síppal gyalogoltunk Réti János tanár úr vezetésével. Ő volt a csapatvezetőnk.
Az emelvény helye szinte mindig változott, volt a Szemere , a Kazinczy utcán a Hősök terén az Ady hídnál és korábban még a Városház téren is.
Van egy régi fotóm – sajnos nem leltem – amikor a posta igazgatósággal szemközt áll a tribün. Abban az időben már firkász voltam, s a lapkiadó kiváltsága volt , hogy mi nem koptattuk az aszfaltot. Mi dolgoztunk, tudósítottunk.
Érdekes , hogy kollégáink közül kik kaptak helyet az emelvényen. Nem fent az első sorban hanem úgy a sarokban. Mivel kettőjük közül egy él a másik szegény a közelmúltban hunyt el , nem árulom el. Csak annyit, hogy irigykedtem, fentről biztosan jó volt a rálátás. No meg lehetett nézni ahogyan előttük elhaladnak a népek. Kertész Péter barátom a rádió legjobb hangú bemondója mindenkit köszöntött – hozzátéve a brigádok neveit , kiemelve az élmunkásokat.
Az igazi május elseje Pesten a Dózsa György úton volt. Ott Kádár János kalapban állt az emelvényen – s a mellette állókból ki lehetett következtetni az éppen aktuális személyi rangsort a vezetésben. A tévében ilyenkor spontán interjút is adott az ország első embere. Megfontoltan, minden évben ugyan azt mondotta. Csak a riporterek változtak. Akárki nem bírhatta szóra az öreget. Estefelé pedig jöhetett a felvonulók kérték. Csak úgy spontán. Mondjuk amikor egy hat elemisnek tetsző nagy bajszú vidéki pofa benyögte , hogy neki Bartók zongoraversenyéből kellene a tizenhatodik akkor egy egész ország képedt el. Csak a műsorvezető maradt nyugodt – hiszen így volt mókuskázva.
Ma nem vonulunk. Nem állítunk májusfát – legalábbis erre felé nem szokás már. Welneszelünk. Így ünnepeljük a munkát ami egyre kevesebbeknek jut már . Mígnem eljutunk a közmunka ünnepléséig. Ami egyébként nem rossz, vannak olyan állami feladatok kötelezettségek aminél nélkülözhetetlen a közmunka. Már csak azért is mert ebben különbözünk a majomtól – mi dolgozunk, ezért másztunk vagy estünk le a fáról. S kezd a probléma ránk égni – akik nem dolgoznak vagy nem dolgozhatnak vagy már elfelejtették miért pottyantunk le azok már kezdhetik a visszamászást.
A fenti kép – nem volt más egy spontán felvonulás – 1956 ban – tribün nélkül – tüntetnek Miskolcon a Kazinczy utcán. Itt se virsli se perec. Sajnos sokan ennek a fotónak alapján kerültek börtönbe a következő időben.
