Előre bocsájtom – ez a cikk jelent meg a közelmúltban egy szakmai újságban.
Most megosztom Önökkel is.
A fenti képen a kiadó ügyfélszolgálata, ahol megvásárolható a legújabb könyvem A vasgyári medvetánc
———————————————————————–Még az ABC felét sem tömik a fejembe, amikor 56 októberében iskolaszünet lesz. Játszásiból stílusosan tankokat hajtogatok a rongyosra olvasott észak-magyarországokból. Kivágom belőle az új Kossuth címert és összegyűjtöm. S ha már kezemben van betűzöm a címeket, majd rájövök, hiszen már tudok olvasni. Nagyszerű felfedezés. Talán akkor leszünk barátok, a búzakék elnyújtott fej címes Észak-magyarország és én, aki sose gondolná, hogy egyszer még magam is vetek bele nyomdafestékes betűket. Sőt jó néhányszor még az ólom betűsszedőnek a gőzölgő nyomda gépébe is diktálok.
A házunkba egy újság jár Mitele Etelka néninek, aki minden reggel átengedi nekem. Előolvasok. Utána óvatosan élire hajtogatom a lapokat. Úgy kell rá vigyáznom, hogy holnap is megkaphassam. Fura egy világ, a lap valamennyi szerkesztőjét ismerjük. Ha a főszerkesztő vagy a magas kackiás bajuszú Benedek Micú bácsi, Onódvári Miklós, Pozsonyi Sándor, Oravecz János, Priska Tibor, Lévai Györgyi, Adamovics Ilona, Szabados György fotóriporter elsétál, a főutcán nem győznek köszöngetni. A Ráczban vagy a Capriban összebúgnak mögöttük. Riportok portrék tudósítások film és színházi kritikák fűződnek a nevükhöz. Nem ritkán hetekig csámcsogunk egy írásukon.
Pontosan 1969 júniusa, forró nyári nap és megszabadulok az érettségi öltönyömtől. Farmerben, strandpapucsban-pólóban bandukolok be Koltai Józsi bácsihoz, a kiadó igazgatóhelyetteséhez. Újságíró szeretnék lenni, nyögöm ki. A következő héten már a harmadik emeleti 306 számú szobában ücsörgök Varga Rudival, az akkor már ismert költővel. A folyósón sokáig tart a csendőr pertu, ki merné visszategezni a szerkesztő elvtársakat. Még a mosdónál is kopogok, a gépíró kisasszonyok a beíró szobában gyorsan megtanítják, hol is a slapaj helye. Ki diktálhat, s mikor meddig azt belém verik. Kinek jut táskagép és kinek a rozoga Optíma azt íratlan szabályok döntik el.
Az ablaktalan előhívó szoba mindig csöndes, ha csak nem mesél vicceket Gyuri bácsi. A hátsó traktusban a nagymenők kártyáznak. Oda még a szerkesztő is bocsánatot kérve lép be. A folyosó gyakran hangos, nem ritka a tanító jellegű ledorongolás, a Miklósok a leghangosabbak. Oraveczet se kell biztatni, ha műsorra vágyunk. Meglátja az új gyakornok kollégát, kékesszürke köpenyben s máris a szemét dörzsöli – maga meg mit keres itt, nem a vasboltban vagyunk – üvölti le. Majd a szobájában meglátva a feltornyosult javításra váró kéziratokat egyetlen suhintással sepri le. Takaríthatok utána. A sors kifürkészhetetlen, még egyikünk se tudja, egyszer csak én leszek a főnöke. Csicskáztathatnám, de akkora már benő mindkettőnk valamikor még lágyabb fejrésze.
Hetven éves az Észak, az Észak-magyarország. Olvasod Te, olvasnám én, az egyik legismertebb sírfeliratnál találóbb befejezés nem jut eszembe. Túl a legénykoron, a szép korúak bölcsességével mondom, sose adjuk fel. Nincs az a számítógép vagy mobilkészülék, amely begyűrve alkalmas lenne ablaktisztításra vagy a kályha begyújtására. Miénk a múlt és a jövő.
