Hosszú és tekervényes a Zsupán köz. A Széchenyi úttól tekintélyes méretű házak meg keskeny porták, kulipintyószerű lakások váltják egymást egészen a Debreceni utcáig. Az utolsó ház lakója egyszer csak megelégeli az átjárást és bedeszkázza a kaput. Megszűnik az átjárás a Pecze patak felé. Csótai Józsi, aki a köz közepe táján lakik, barátaival, Boros Sanyival és Jaczkó Pistával sajátosan megfellebbezik az útelzárást.
Ha a köz eldugul, csak kerülővel jutnának el a Kossuth utcai iskolába. Így, egy éjszakán, a portán csaholó kutyával se törődve, visszabontják a közt. Józsi édesapja, a derék kőművesmester támogatja a fiúk csínyjét, mondván, a köz legyen átjárható. Csótai József vésnök, mindannyiunknak csak Józsi, a Zsupán köz legnépszerűbb lakója. Segédként a konyha egyik sarkában alakítja ki a műhelyét. Az asztalán katonás rendben sorakoznak az apró szerszámok. Állandó megrendelője vagyok, a serlegeket, a sportérmeket csak ő tudja feliratozni. Még nincs gépi gravírozás, legfeljebb csak ABC-sablont használ. Fején a lupéval berajzolja a szöveget, és mintha tollal írna, kimarja, kivési a fémet. Csuda nagy keze van, vastag ujjai között alig látni a vésőt. Minden mozdulata erőt sugároz. Vigyázni kell, mert drága az anyag, egyetlen kézremegéssel minden mehet a selejtbe. Életemben először ebben a konyhasarokban nem gépbe, nem papírra diktálok, és látom az egyenként kimart betűket. Józsi páratlan kézügyessége, kreativitása egyenesen vezet el az ékszerész mesterséghez.
Vésnökként megszerzi az ötvös mesterlevelet. A régi címeres, bekeretezett oklevél máig kint van a műhely falán. A Szentpéteri-díj is, ami a szakma legrangosabb elismerése. Ennél rangosabb kitüntetése nem is lehetne. A politika és az ebből eredő faramuci törvények nem kedveznek a vállalkozásnak. Kormányrendelet határozza meg, hogy magánszemélyként mennyi aranyat birtokolhatunk. Bár nem nagyon ellenőrzik, de ha valakire rászállnak, annak annyi. Józsinak nemcsak aranyszíve van, de maga a megtestesült aranyember. Minden ékszerjavítást, fazonigazítást elvállal. A barátai összes gyűrűjét monogramozza. Számára a drága, sárga fém csak egyszerű munkadarab. Megcsodálja, gyönyörködik benne, de a sokak által odaképzelt gazdagságot sosem látja benne. Feljelentik, meghurcolják, mondván: privát vállalkozásban nem foglalkozhat arany ékszerrel. Miközben az egész városban köztudomású, hogy nincs Józsinál ügyesebb, megbízhatóbb aranyműves. Számára a nyolcvanas évek végén jön el az igazi önállóság, a szakmai beteljesülés ideje. Az első ékszerüzlete a Déryné utcában, a lakása mellett nyílik meg. Mivel a neve a vásárlók körében már régen fogalom, nincs szüksége reklámra. Ám igen csak meg kell küzdenie az Olaszországból és Törökországból behozott, sokszor kétes eredetű kínálattal. Gyakran megesik, hogy neki kell elmagyaráznia, hogy amit a bazárban vettek, sajnos, gagyi vagy legfeljebb kilenckarátos. A rendszerváltás idején kilószámra hozzák az országba az aranyozott ezüst ékszereket, aranyáron. Sok időnek kell eltelnie, amíg megértjük, hogy a hazai ékszerészek termékei verhetetlenek. Fazonban és karátban is. Egy hosszú hétvége előtt látogat meg a szerkesztőségben, hogy elbüszkélkedjen a tervével. A szobám ablakából mutatja, megvette a szemközti házban lévő üzletet.
Elújságolja, a főutcán is lesz egy Csótai-szalon. Amíg a bolt előtt beszélgetünk, ketten is megszólítják. Józsikám kezdenék, de nem kell folytatniuk, a zsebébe nyúl, adakozik. Jámbor mosollyal meséli, a cimboráival snóblizott a szokásos délelőtti kávézáskor. Hagyta, hadd nyerjenek. Veszíteni is tudni kell, tette hozzá. Józsi, az aranyember tizenöt évvel ezelőtt, váratlanul hagyott itt minket örökre. Az üzletben egy szomorkásan mosolygó, tiszta tekintetű fiatalember fotója függ a falon. Ő a Csótai-birodalom megalapítója.
