Kipöcköltek – ég és föld között csak a tornyot lestem – lassú felmenetel, gyors lejövetel

Elődeim már többször is megírták a saját riporternaplójukat. Ideje, hogy magam is summázzam, hogy az elmúlt ötéves firkálásom során hol és merre járhattam.

Előzetesen annyit, hogy régóta ódzkodom a repüléstől . Nyomós oka van de ezt most nem taglalom. Majd egyszer. A lényeg, hogy korábban éltem haltam a légi varázslatért. Gyakran kijártam a miskolci repülőtérre, megcsodáltam a vitorlázókat, s a menetrend szerinti reggeli és az esti Maszovlet gépek le-felszállását. Ha bevállaltam az Esti hírlap kötegek kirakodását még fel is mászhattam a gépre. Azt is elhittem, hogy ha jelentkezem az MHSZ repülő modellező klubba ( ez ott volt a Béke mozival szemközti házban) akkor hamarosan vitorlázhatok. Végül már ejtőernyőzéssel is beértem volna. Így aztán amikor minden egészségügyi alkalmassági vizsgán átestem jelentkeztem is az előzetes tanfolyamra. Ingyenes volt.

Különben a Széchenyi úti házunk fészeréről – minden minden hozzám hasonló korú gyerek –  többször próbáltam egyszerű esernyővel ugrani. Ez olyan négy méteres magasságú lehetett, s mivel kinyitott ernyővel szálltam biztosra vettem, hogy néhány másodpercig megtapasztalom a lebegést. Tévedtem. Az ernyő rendre kifordult, s sajgó bokával tapasztaltam meg a gravitációs törvényeket.

Ám egyszer csak eljött az a nagy nap amikor felgyalogolhattam a diósgyőri stadion melletti szimulációs ugró toronyba. Előtte már sokszor jártam ilyen lenézős létrán. A miskolci István malom falán lévőket mind megmásztam már. Minden gond nélkül. Megtanultam, ha jót akarok magamnak mindig csak felfelé nézek. Le sohase érdemes. Különben jön a fosás. A tériszony. Így a stadion melletti frissen felállított torony tetejére minden gond nélkül felértem.  Majd jót gyönyörködtem a tájban. Emlékeim szerint heten voltunk újoncok.Halálsápadtan. Lerítt rólunk a bátortalanság. Őszintén szólva – magamban arra gondoltam – akár háromszor is megmásznám a tornyot – csak még egyszer a létrán jussak le. Ám nem volt visszaút.

Az igazi vakmerőséget az előttem sorakozók erőltetett vigyori mosolyából merítettem. Tutira veszem, hogy valami erőset ihattak. Még se akart hatni. Én meg túl józan voltam. Mindennel leszámoltam.  Hagytam, hogy a hevedert rám erősítsék.  A száraz próba se volt olyan ijesztő ám a mélységgel nem sikerült megbarátkozni.  Sorstársaimnak se nagyon. Most, hogy felidézem azokat a pillanatokat tutira mondom, le nem mertem nézni. Egyébként is azt mondta az oktató, hogy gondoljunk arra, ez csak az első emelet. Meg különben is van az a magasság ahol már semmi értelme a méregetésnek.

Ott akkor alig 17 esztendősen nem nagyon hallottam még a tériszonyról csak azt éreztem ezek a szabad távlatok elég bénítóan hatnak rám. Ugyanakkor vonzott is a mélység. Különös ez az ellentmondás, de akik már megélték ugyanezt tanúsíthatják.Háttal kell volna elrugaszkodni, de nem akarózott. Magam is ugyanúgy ki lettem pöckölve mint az előttem ugrók. Lehetett olyan pár másodperc amikor szabadon lebegtem, de ebben a szimulációs gyakorlatban olyan erős szívdobogást kaptam, hogy számomra megállt az idő. Szememet a toronyra meresztettem, s már jólesően éreztem, lebegek, de lefelé tartok. Az anyaföld irányába. Alig hat perc alatt finoman landoltam, dagadt a sovány mellem a büszkeségtől.

S közben gyorsan el is döntöttem, maradok a pingpongozásnál. Később tudtam meg, hogy hetünk közül talán egy maradt ennél a sportágnál. Ennek ellenére mihelyt újságíró lettem csodálatos riportokat írtam a miskolci repülőklubról , különösen a diósgyőri ugrótorony hétköznapjairól. Egy szót se szólva arról, hogy volt szerencsém ennek a kipróbálására is.