Határozottan emlékszem a Kossuth utcai általánosban még körmöst is kaptam. Bizonyára megérdemeltem. Az ötvenes években jó ideig még többségben voltak a régi, konzervatív tanítók, akik nem szoktak le a testi fenyítésről. Így aztán megtapasztaltam, milyen is az, amikor korholnak, és közben az ujjaimat csücsörítve nádpálcával „kényeztetnek”. Otthon hiába panaszkodtam, annyit mondtak, örüljek, hogy nekem már nem kell cipelnem a fakeretes palatáblát, és hogy palavessző helyett már pennával kerekítjük a betűket. Igazából elképzelni se tudtam, hogy ezek a kétoldalas, kockás és vonalas kőlapok hogyan pótolták a papírost. Nos, nemrégiben dicsekedtem el, hogy nem akármilyen érettségi tablónk volt. Két nagy palatáblára ragasztottuk fel a fotóinkat.
Máig se tudom, melyikünk ötlete volt ez a formabontó megoldás, viszont arra emlékszem, hogy drága édesanyám ismét nosztalgiázott. Mesélte, hogy annak idején az elemi alsó osztályában pontosan ilyen volt a füzetük. A fekete tábla a falon lógott, de nekik csak palatáblára futotta. Faluhelyen ceruza és füzet is volt a szatócsboltban, de a fontosabb dolgokat az imádságos könyvek előlapjaira jegyezték le. A múlandó dolgokat, mint a leckét is, palára karcolták. Vajon a ballagás előtt honnan kerítettünk ilyen nagy palaszeleteket? Fél évszázad után tudom meg, hogy Miskolctól alig tíz kilométerre van egy elhagyatott palabánya. Nem is akármilyen.
Gyorsan kiderítettem, hogy osztálytársaim innen, a kisgyőri külfejtésről válogatták össze a két, csaknem egyformának tetsző követ. Ezek után Kékedi László Vilmos polgármester, Csizmadia Sándor volt erdész és Szalóczi Katalin szerkesztő kollégám segítségével tudtam meg, hogy a XVIII. század végétől már egy valóságos „füzetgyár” volt a Bükk hegységben. Fekete és feketésszürke, úgynevezett karbonagyagpalát fejtettek itt. Manapság is sok régi épületen megmaradt ez a hagyományos fedés. Ám jó tudni, hogy a második világháború után már a nagyon veszélyes azbeszttel is keresztezték, így érdemes mielőbb lecserélni ezeket az egyébként nagyon tartós fedőlemezeket. Hogy hol és merre van még eredeti pala, ezt Csizmadia Sándor mondta el. A mocsolyási harangláb tetőzetét még 1926 tavaszán kisgyőri palával burkolták. Nem véletlenül tartja számon, hiszen családjuk részéről Szőcs Béla magyar királyi erdészeti főtanácsos adta a fát az építményhez. Kisgyőr egy igazi zsákfalu, egybenőve Mocsolyással. Anynyira, hogy megeshet, valakinek a háza a falu határát súrolja. Az elhagyott külszíni fejtés néhány kilométerre található a községtől. Néhány kilométeren át vezet arra egy pályázati pénzből kialakított tanösvény. Ami mára eldzsungelesedett. Nagy elszántság kell ahhoz, hogy elérjük a kőbányára hajazó üzemet. Állítólag még látni is a valamikori tárna bejáratát, amelyet 1929 őszén lelakatoltak. Mellette magaslik a halina és a meddőhányó, amely a palabánya hozadéka.
A helyiek szerint időnként amatőr geológusok és kíváncsiskodók kószálnak arrafelé. Keresik a nyomokat, hátha találnak valami régiségnek számító kincset a hasító-, vágóüzem környékén. Ám hiába, ami mozdítható volt, annak már lába kelt. Különben maga a bánya, így, ebben a formájában is turisztikai vonzerő lehetne. Hiszen ezen kívül talán még két helyen fejtettek palát az országban. A tanösvény meghosszabbításával, újjáélesztésével, egy látogatóközpont odatelepítésével bemutathatnák a mai mobiljukat leső, képernyős világban élő fiataloknak, hogy nagyszüleink füzeteit s a régi házak cserepeit itt bányászták. S ugyanebből még akár érettségi tablót is készítettek.
