Szikszay Luca
– A hospice osztályon mindig van idő – jelenti ki Szikszay Luca. A pszichológus mondatában ellentmondás feszül, hiszen a végstádiumba került betegeknél tudatosodik leg- inkább mindenki számára, mennyire is behatárolt és véges az idő, ami rendelkezésre áll. Vannak akik napokat, mások heteket, ritkábban néhány hónapot töltenek a hospice osztályon: ez a betegek életének utolsó állomása, ami ugyanakkor mégsem elsősorban a halálról, hanem az életről, az élet méltó lezárásáról szól. Itt már nem történik aktív onkológiai kezelés, az orvosi ellátás célja a panaszok enyhítése, a szakszerű fájdalomcsillapítás, a betegek és hozzátartozóik érzelmi támogatása. Ez a hely nem hasonlít azokra az aktív ellátást nyújtó, forgalmas ambulanciákra és osztályokra, ahol általában megfordultak a betegek a betegútjuk során. Erre érti a pszichológus, hogy itt van idő mindenkire.
Onnantól jogosult valaki az ingyenes hospice ellátásra, amikortól befejeződik az aktív onkológiai kezelése és az orvosai úgy ítélik meg, hogy a terápia folytatásától vagy egy újabb terápia indításától már nem várható érdemi életelőny, mert az csak terhelné a beteg szervezetét. Az viszont sok tényezőtől függ, hogy egy beteg, illetve a családja kér-e segítséget a hospice szolgálatoktól akár otthoni ápolásban, akár intézményi elhelyezésben. Emberileg érthető, ha valaki egészen az utolsó pillanatig szeretne a saját otthonában maradni, ám ugyanígy az is megfontolt döntés lehet, ha egy beteg és a családja számára a kórházi hospice ellátás, az ott rendelkezésre álló állandó orvosi felügyelet, ápolási lehetőség, pszichológiai támaszadás nyújt megnyugvást és biztonságot. Sokan gondolják úgy, hogy a hospice lemondást jelent a betegről, ám ez nem így van: sok esetben éppen a hospice az a választás, amivel a legtöbb adható a beteg számára, hogy életének utolsó időszaka méltó módon teljen.
Mit szeretne a beteg?
– A hospice osztályon a hozzátartóknak még a koronavírus járvány közepette is volt lehetőségük a látogatásra az aktuális járványügyi rendeletek figyelembevételével és a megfelelő biztonsági előírások betartásával. Azzal, hogy a betegekhez bármikor be lehet jönni, a hozzátartozók nem szakadnak el szerettüktől. Sőt, kérjük is, hogy tartsák a kapcsolatot, mert ez nagyon sokat jelent a betegeknek. Az orvos, a nővérek, igény szerint én mint pszichológus vagy az önkéntesek, esetleg a lelkész pedig nemcsak a betegnek segítünk, hanem a családtagoknak is. Mindig nyitottak vagyunk a kérdésekre, odafigyelünk az egyéni történetekre és kérésekre, próbáljuk előmozdítani a betegek és hozzátartozók közötti érdemi kommunikációt is – mondja Szikszay Luca.
Hangsúlyozza: fontos, hogy ahogyan a fizikai ellátás, úgy a látogatásokban, a beszélgetések témáiban megnyilvánuló lelki támasz- adás is a beteg igényeihez igazodjon. A hozzátartozóknak nem tanácsolja, hogy abból a feltételezésből induljanak ki, hogy ők maguk mit tennének vagy szeretnének hallani a beteg helyében. Ehelyett – javasolja a pszichológus – inkább kérdezzék meg a betegtől őszinte nyitottsággal, hogy ő mit szeretne.
– A betegek egy részét igen rosszul érinti, amikor a látogatók a gyógyulással biztatják őket, hiszen a többségük tudja, hogy ez nem reális. Legfeljebb nem mondják ki, mindkét fél próbál „tekintettel lenni” a másikra. Sokszor kérdezik a hozzátartozók, mégis hogyan beszélhetnének a szerettükkel arról, hogy hamarosan meg fog halni? Természetesen ezzel sem szabad letámadni egy beteget, mert nem mindenki szeretne erről beszélni vagy erről hallani. Viszont ha egy-egy találkozáskor sikerül olyan bensőséges hangulatot kialakítani, amikor a beteg szeretne beszélni a haláláról, akkor nem szabad leinteni azzal, hogy „erről nem is szabad beszélni” vagy „ráérünk még ezzel később foglalkozni”. Nem lesz később: az elkerülhetetlenbe való belenyugvásnak, az élet békés lezárásának gyakran feltétele az életvégről való nyílt beszélgetés is. Ez sokszor nem is a halálról szól, hanem a beteg életéről, számára fontos emlékek felidézéséről, valamint a halála utáni történésekről, kívánságok vagy útravaló megfogalmazásáról – fogalmaz Szikszay Luca.
A pszichológus azt szokta tanácsolni a családtagoknak: gondolkodjanak el rajta, hogy ha néhány év múlva visszagondolnak ezekre a hetekre, hogyan nem maradna bennük hiányérzet, bűntudat? Ha pedig meg tudnak fogalmazni olyan dolgokat, amelyeket meg kellene beszélniük a szerettükkel, amit szeretnének megkérdezni, lezárni, ne halogassák ezt, mert később nem lesz rá alkalom.
Fókuszban az élet
Szikszay Luca hozzáteszi: természetes, ha a hozzátartozók is zavarban vannak, ha bizonytalanok abban, hogy mit is kellene tenni, kérdezni, mondani.
– Nem minden nap találkozunk haldoklókkal. Hiába tudjuk, hogy ez mindannyiunknál elkerülhetetlen, mégsem mindennapi kihívás azzal szembesülni, hogy hamarosan elveszítjük egy szerettünket. Azért is adhat biztos támaszt a hospice, mert az itt dolgozók sokakat kísértek már végig fizikailag és lélekben is életük utol- só heteiben, nagyon sok tapasztalattal és bölcsességgel bírnak a munkatársak. Sokan azt gondolják, hogy a hospice-ban nincs sikerélmény. De van! Mindenki számára nagyon fontos életszakaszt jelentenek az élete utolsó hetei.
Amikor az osztályon a régóta gyötrő fájdalmakat enyhítjük egy betegnél, amikor a betegek részéről azt érezzük, hogy fontos számukra, hogy itt vagyunk mellettük, amikor sikerül valakit hozzásegíteni a lelki megnyugváshoz, ezek erőt adó sikerélmények a munkatársaknak is.
– A hospice osztályt nem szabad úgy elképzelni, hogy itt csak a halálról van szó. Sokkal több szó esik az életről: az életről, amelynek nehézségein még ma könnyíthetünk, az életről, amely „odakint a világban” lezajlott és a beteg élete után is tovább folytatódik a családjában – fogalmaz a pszichológus. – Vannak betegek, akik kimondottan igénylik, hogy beszélgessünk. Ezek a beszélgetések részemről inkább meghallgatások: nagyon fontosak azok a történetek, amelyeket elmesélnek, felelevenítenek a betegek, mert ez segít számukra is keretbe foglalni az eltelt évtizedeket, megfogalmazni, hogy kik ők a világban és kire voltak hatással. Mások elzárkóznak az elől, hogy pszichológus foglalkozzon velük. Ez is rendben van, semmilyen elvárás nincs a betegekkel szemben: mi megadjuk az érzelmi támogatás lehetőségét, de alkalmazkodunk és tiszteletben tartjuk azt, amit a beteg szeretne.
Az élet utolsó időszakát leginkább a beteg állapota, kommunikációképessége befolyásolhatja, az életvégi történésekre kihat a beteg személyisége, a családtagok egymáshoz való viszonya is.
– Ugyanazok az emberek vagyunk a hospice-ágyon fekve is, akik életünkben voltunk. Az évtizedek során kialakult emberi kapcsolataink nem fognak hirtelen megváltozni az utolsó napokban, ritkák a filmszerű katarzisok. De a legtöbb ember nem is erre vágyik. A legfontosabb: érezze, hogy nincs egyedül, nem maradt magára.
