Egyszem gyerekként uralom a Széchenyi utca ötvenes számú egyemeletes házat. A pincétől a padlásig.
Bejáratos vagyok valamenynyi idős szomszédhoz. A közös témánk sosem több, mint
nagyra nőttél, vagy hogy
ityeg a fityeg. Végül életem
első két évtizedét a főutcára néző ház legnagyobb,
többszobás, az udvariakhoz
képest komfortosabb bérleményében töltöm. A frontépület szerényen csicsázott,
gipszstukkós homlokzata, az
örökké galambpiszkos balkonunk beleolvad a miskolci belváros összhangjába.
Egyértelmű, hogy a legalább
két évszázados építmény telkére folyamatosan egyre több
kisebb-nagyobb lakást építettek. Az utca felőli szimmetriát a hosszú kapualjtól, balról és jobbról, egy-egy
üzlet teremtette meg. Az én
időmben Vályi Gyula cérnás
és a Stark Ferencné vezette kenyérbolt működött. Ez
utóbbinak a teljesen különálló pincéjébe csak a lépcsőházból lehetett bejutni. Végül
egy forró nyári délelőtt, még
jól is esett a lenti hűvös, barátaimmal kalandtúráztunk
ebben az ablaktalan, töksötét
barlangszerűségben. A pislákoló gyertya fényében akkor
láttam meg először azt az
elejére döntött, csupa veretes
Wertheim páncélszekrényt,
amely mindannyiunk fantáziáját megmozgatta. Hoszszú időre. Később a ház régi
lakóitól kellő furfangossággal annyit sikerült megtudni,
hogy az a negyvenes évek végéig a mi lakásunkban volt,
ahol Miskolc egyik ismert
ügyvédje és családja lakott.
Ezért hívták Kozslik-háznak.
Majd most, egy fél évszázad után megvilágosodom.
Megtudom, kié is lehetett
az a kormos, porba süllyedt
mackó. Dr. Kozslik István – az
unokaöccse meséli – felvidéki
származású, kalaposmester
dédnagyapja a nagy miskolci
árvíz idején – ma úgy mondanánk – katasztrófaturistaként
látogatott hozzánk. Addig nézelődött itt, míg megtalálta
párját, és megnyitották első
üzletüket, pontosan a Szinva partján, a Royal köznél,
a villamos transzformátorállomás helyén. Két fiuk közül
Pista már itt végezte el a miskolci jogakadémiát. Ő volt az,
aki a házunkban praktizált,
övé volt az emeleti szint, míg
a kor szellemének megfelelően háziúrként hasznosította a decentrumot, az udvari
lakásokat. Béla, a testvére a
nagyapa nyomdokába lépett,
kalaposként dolgozott.
Dr. Kozslik István még megérte, hogy a teljes házát államosítsák a Rákosi-érában.
Lánya, Kozslik Mária, mint a
kisgazdapárt politikusa ösztöndíjas meghívást kapott az
Egyesült Államokba, de az
itthon megváltozott politikai körülmények miatt sosem
tért vissza Magyarországra.
Megismerkedett egy Donovan
nevű ausztrál fiatalemberrel,
akinek a feleségeként több országban, köztük Párizsban és
Rómában is „nagykövetné”
lett. Unokatestvérével, a most
éppen az év végén nyugalomba vonuló Kozslik István ügyvéd elmondása szerint, az ezredforduló előtt szakadt meg
a kapcsolatuk. Egy biztos,
Mária a rendszerváltás után
se gondolt arra, hogy az elorzott belvárosi házukat viszszakérje.
Az 1956-ban született
Kozslik ügyvéd úr megkésve, de megnyugtatott, hogy
az alagsorban hagyott, nem
éppen mobilizálható páncélszekrény már üres volt. Ha
bármi kincs is maradhatott
az épületben, azt valahol befalazták, hiszen ezek az idők
másról sem szóltak.
Mostanában egyre többször
álmodom erről a főutcai lakásunkról. Keresztül-kasul járom.
Ma már tudom, Tamás Andor
úri szabó táblája miként váltotta a háztulajdonos ügyvédét.
A mesteré kisebbre sikeredett,
így kitetszett az előbbi mérete a
zászlórúdtartó mellett. Ennek a
kiálló vasnak köszönhetően éjjelente bármikor, három lépésben
pattanhattam fel az erkélyünkre, hogy megrövidítsem Béla bácsit, a házmestert, s megspóroljam a hatvanfilléres kapupénzt.
Most már könnyebben el tudom
képzelni az ügyvédi irodába vezető vörös, – márvány lépcsősort
borító – vastag szőnyeget. Emlékszem a szőnyegfogó rudakra
is, amelyek sosem zavartak meg,
hogy jó kedvemben hatosával
ugorjak, szálldossak át a lépcsőfokokon. Később pedig ugyanitt,
járó motorral ugrattam fel az
ötven köbcentis kismotorommal.
Különben ennek a háznak
lelke volt. Lelke van még így is,
hogy a közelmúltban az utca
felől nem látszik, talán négy
szinttel megmagasították. Remélem, lelkestül.
Szántó István
