Számomra a város legmisztikusabb része mindig is a Fazekas és a Dózsa György utca
sarkán álló épületsor volt. Kevesen tudják, hogy az ötvenes
évek derekáig a mostani nemzeti levéltári részben székelt a
nem éppen jó hírű Begyűjtési
Hivatal. Drága édesapám sokáig dolgozott ott sofőrként,
így gyerekként gyakran bejárhattam a nekem fenséges palotának tetsző ház minden zegét-zugát, a mára már szinte
egybefüggő bíróságot.
S mivel az elmúlt évek során
egyre többet sürgök az ottani
„szentháromsági” körben – a
bíróságon, az ügyészségen és az
ügyvédi irodákban – egyre-másra jutnak eszembe, mikor, menynyiszer volt már erre dolgom.
Így megnéztem, máig megvan
az udvari garázssor, ahol apám
tárolta a hivatali Pobedát.
Szinte önkéntelenül idéződnek fel az ottani emlékek. Amikor tinédzserként lelepleztem
a szomszédunkat, hogy tőlünk
lopja az áramot. Majd volt egy
vicces esetem is, amikor a tapolcai felső szomszédunk illegálisan vezette át a vizet. Tagadásra nem sok oka lehetett,
de az ítélet meghozatala után
mindannyiunkat megnevettetett, amikor kifakadt: miként
lehet ő alperes, amikor a háza
felettünk van a Fenyő utcában.
Majd később, bűnügyi tudósítóként heti rendszerességgel
jártam be a bírósági kezelőirodára. A nyolcvanas években
megadatott az a lehetőség, hogy
mazsolázhattunk a periratok
között. A bírósági titkárok bármikor szívesen ajánlhattak témát, így esett meg, egyszer csak
jégre vittek. Egy olyan kínos, kényes ügyet nyomtak a kezembe,
amelynek az elítéltje az akkori
fontos ember rokona volt. Esküszöm, nem tudtam, nem sejtettem, távol állt tőlem az ilyen fajta bátorság. Meg is lepődtem, a
cikk megjelenése után szokatlanul sokan gratuláltak a merészségemhez. Noha csupán lépre
vittek, legfeljebb vakmerő lehettem. A lényeg, megvolt a böjtje,
hiszen a hatalom mindig megbocsájt, de nem felejt.
Miután mindig jóval idő előtt
csekkolok be a tárgyalásokra,
jut idő a hosszú, félhomályos
padokkal teli folyosókon való
bámészkodásra. Eszembe jut,
annak idején még a matinéjegyeknél is olcsóbban lehetett a
nyilvános pereket meghallgatni.
Telente sok idős ember kedvenc
szórakozása volt a kifüggesztett
tárgyalásokon való ücsörgés.
Ott melegedtek, vagy nyáron
hűsöltek. Manapság ritka a zsúfoltság, viszont egyre- másra látni megbilincselt kezű, rabláncon
tipegő, totyogó vádlottakat.
Észrevették-e már, hogy a
tárgyalótermek ablakainak
a zöme nem az utcára néz?
Még feltűnőbb a folyósok által
határolt belső udvar, ahol néhány műanyag szék és asztal
arra utal, akár élet is lehet ott.
Miközben ezen tűnődtem, egy
bennfentes elárulta, van valaki
– mindig is volt -, aki nemcsak
a bíróságon dolgozik, hanem
ott is lakik. Hogy mennyire
lehet kellemes az élete, aki ebben a monstrumban tölti élete
javát, nem tudhatom. Nem is
irigylem. Állítólag szabadsága idején a helyettesítő gondnoknak is van egy vendégszobája. Az állandó lakó viszont
nonstop, még hétvégekre sem
hagyhatja magára a riasztókkal teli épületet. Ő az, aki – ha
megszólal a csengő – éjnek idején pizsamában, egyedül járja
körbe a többszintes házat.
A belső udvart négy magas
emeleti szint árnyékolja be.
Délidőben akár napfény is érheti ezt a kertet. Mégis nehezen hiszem, van-e valakinek
hangulata ebben a komor környezetben ejtőzni…
SZÁNTÓ ISTVÁN
