A nagyapámmal, akinek szállóigéje az volt, abban a rendszerben, hogy:  “- Elvtárskám,  Hol a táskám???”

Ez a post nem rólam szól.

De életem előzményei fontosak ebben.

És a genetika.

Ma már kevesen tudják, hogy húsz évvel ezelőtt, a napokban fejeztem be újságírói pályámat.

A Népszabadság kivételével minden napilapnál dolgozhattam, megszünteknél, és még ma kiadásra kerülőknél (első íróasztalom Budapesten a most 150 éves Népszavánál kaptam), ezeket nem részletezem, hetilapoknál, Reform, Kapu.

Mellette Magyar Televízó, Magyar Rádió.

És a genetika.

Térjünk rá.

Nagyapám, Szegedi László újságíró-főszerkesztő Borsod-Abaúj-Zemplén Megye (ma már vármegye) médiájában fontos szerepet töltött be.

Az Észak-Magyarország olvasószerkesztője, a Borsodi Vegyész főszerkesztője volt.

Már régóta gyanús volt nekem, mi történhetett ott, de napjainkra derül ki az igazság.

Körbevette magát tehetséges fiatalokkal, akiket hagyott kibontakozni.

Én, az unokája, aki szintén ezen a pályán mozgott, és engem nem tanított, csak csodálkozom, hiszen a névsor illusztris.

És még hozzátehetném az Észak-Magyarország akkori gárdáját, ahonnét Lévay Györgyi, és Priska Tibor barátaim már nincsennek köztünk, az égi napilapot szerkesztik, együtt.

A nagyapámmal, akinek szállóigéje az volt, abban a rendszerben, hogy:

“- Elvtárskám,

Hol a táskám???”

Ezért megtiszteltetés számomra, hogy az UjNepszabadsag.hu szerzőjeként első írásom megjelent a portálon, a mai magyarországi média etalonjai között.

Rájöttem írni jó, és mégis van értelme.

Hatalmas öröm, hogy Iván Gizella szerkesztő kedves írásában búzdított.

Arra, hogy sokminden kötelez.

A név, a család, a szakma szeretete.

Engedélyével teszem közzé kedves sorait, amiből kiderül, kiderült számomra sokminden.

Honnan jön, hogyan előhívható az írástudás, a kreativitás.

És hogyan lehetett a media akkoriban ezek szerint szabadabb, mint ma, 2023. Április 13.-án…

“Nagyapád volt az első, aki mint gyakornokot hagyott kibontakozni. Soha nem szabályozott, nem nyesegetett, s nem tiltott. Ezt megtanultam szerkesztőként is, az embereket hagyni kell szárnyalni. Mindig a legjobbak jönnek, ki ezekből a helyzetekből.

S mindez a hetvenes évek vége felé volt, amikor az újságírók általában igyekeztek a sorok között írni, hogy az emberek a sorok között tudjanak olvasni. De ő soha nem mondta, hogy ne írj erről, ne írj arról. Szerintem élvezte is, hogy megyek előre félelem nélkül. És mentem, s ez meg is maradt bennem. Megtanultam tőle, ha igaz valami, akkor azt úgy kell megírni, ahogy van. Semmi kozmetikázás. Igaz később sok feljegyzést írtam a főszerkesztőknek, mit miért csináltam, de soha nem lett bajom abból, hogy őszintén írtam, s hogy mindig volt tartásom. Ezt neki köszönhetem.”

Tanítványai közül nagyon sokan lettek a média vezető, országosan ismert, olykor sztárolt munkatársai.

“Ha igaz valami, akkor úgy kell megírni, ahogy van”.

Valóban.

Ebben és sem adtam alább.

Azt mindig ellenezte, hogy újságíró legyek, és igen, volt, hogy odaszólt: ne vegyenek fel.

Egykori tanítványai olvasva munkáimat, mégis alkalmaztak.