Tízesztendős sem lehettem,
amikor eltört az olvasólámpám
égője, mire jómagam puszta
kézzel próbáltam kicsavarni.
Egyetlen áramütésből egy életre megtanultam, a villamosság,
mint láthatatlan erő, nem játék.
Felnéztem a villanyszerelőkre, amikor mesélték, körükben
csaknem mindennapos egy-egy
enyhe rázás. Megszokni nem lehet, de a magasfeszültséget leszámítva túlélhető. Ugyancsak
tőlük tanultam meg, az előrelátó, okos ember biztosítékszekrényében van gyors, életmentő
automatamegszakító.
A villanyszerelő-szolgáltatást
az Arany János utca 33. szám
alatti, Miskolci Villamosipari Szövetkezet jelentette a múlt
század hatvanas- hetvenes éveiben. Velkovics Antal, a szövetkezet elnöke kemény kézzel fogta
össze azokat a mestereket, akik
nem akartak elszegődni valamilyen nagy építőipari vállalathoz,
de iparengedélyre sem áhítoztak.
Sok barátom, osztálytársam itt
sajátította el a szakmát. Kékesi Tibor, Braun Jenő és Kormos
István a nevezetes 101-es számú
ipari iskolába jártak, és úgy gondolták, a kor egyik legmenőbb
mesterségét tanulják. Máig is
vallják, jól döntöttek, jól választottak szakmát.
Jenő ma is kellemes nosztalgiával emlékszik vissza az ott
töltött éveire. Pista is, aki balkezesként ritka kézügyességgel
forgatta a szerszámokat, ő az,
aki sokáig hezitált a villanyszerelés és a motortekercselés között. Végül az utóbbit választotta. Hiszen azokban az áru- és
alkatrészhiányos esztendőkben
természetes volt, hogy a villanymotorokat újratekercselik, nem
úgy, mint manapság, amikor a
leégett kisebb teljesítményűeket
máris kukába küldik.
Manapság sem ritka a villanymotorok beégése, ha szorul
a mosógép dobjának csapágya,
vagy egy félrecsúszott ruhadarab fékezi a forgást, máris megtörténik a kár. S ezen már a
Calgon sem segít.
Jenő mondja, valamikor egy
jó villanyszerelő beérte egy fázisceruzás csavarhúzóval és egy
kombinált fogóval. Megesett,
hogy a terepre is a vállukon cihölték a falétrát, mert nem mindenkinek jutott a dobozos UAZ
mikrobuszból. Ennyivel volt enynyi, mégis minden üzemzavart
elhárítottak. Rengeteg új lakásba
vezették be az áramot, maguk
újították fel a régi pártbizottság, valamint a Zenepalota teljes
elektromos rendszerét.
Voltak korszakalkotó változások a szakmájukban, például
amikor a Bergmann csövekről
áttértek a műanyagokra. Vagy
amikor lecserélték az alumínium vezetékeket rézre, de az is
újdonság volt, amikor megkapták az első vízmentes aljzatokat,
kapcsolókat. Egyébként van a
villanyszerelésnek, főleg az utólagosnak egy nagy teherpróbája,
amikor be kell húzni a vezetéket az előre elhelyezett csövekbe.
Jenő még emlékszik arra, hogy
ipari tanuló korában vésővel és
kalapáccsal kellett százméteres
vájatokat kopácsolni. Később,
amikor már megkapták az első
elektromos kalapácsokat, javult
a helyzet, könnyebb lett a meló,
de több port kellett elviselniük.
A másnapi felkaros izomláz viszont ennél is jelentkezett.
Ki ne hagyjam a legnagyobb
változást, amikor országosan
átálltunk a 110 voltról a 220-
ra. Érdekes, Jenő és Pista egyformán emlékszik erre a fordulópontra, de igazából nem
tudják, mikor is történt ez meg.
Pista szerint a hatvanas években kellett a diavetítőjéhez
transzformátort csatolni, Jenő
pedig úgy tartja, sokkal később
lehetett, mivel a már régi Szaratov hűtőjüket kellett átállítani a magasabb feszültségre.
Ennél sokkal jobban agyukba vésődött a mesterük, Ganz
Márton figyelmeztetése, főleg
az, hogy feszültség alatt, ha csak
nem muszáj, ne dolgozzanak. S
ha lekapcsolták a biztosítékokat,
jobb, ha bezárják az óraszekrényt. Biztos, ami biztos alapon.
A szövetkezet az Arany János és a Zöldfa utca közötti
dzsumbujban volt. Majd amikor megkezdődött az ottani
roskatag épületek szanálása,
először csak körbebontották
a tekercselő, a raktár és a motorszerelő műhely üzemcsarnokait. Sokáig tartották magukat a nagy pusztaságban,
de nem kaptak új telephelyet.
Majd a nyolcvanas évek nagy
beruházásai szinte vákumként
szippantották fel az itt felnőtt
szakembergárdát. Így lett vége
a szövetkezetnek…
SZÁNTÓ ISTVÁN
