Igazi kommersz belvárosi
bérlakás a miénk. Széchenyi
utca 50., de amikor szanálják
a villanyrendőri sarokházat,
rögtön két számmal hátrébb lépünk. Életem első húsz esztendejét itt töltöttem el, így aztán
ha akarom, ha nem, álmaimban csak itt vagyok otthon.
Itt
ugrálok négyesével a lépcsőházban, itt mászok le a csatornán, az udvar végi kamrasoron szembesülök azzal, hogy
egy esernyővel nem érdemes a
mélybe vetődni. A tetőről, a kifordult ernyővel egy szerencsétlen cicát is magammal rántok.
A hangosan nyávogó négylábú
simán talpra esik, s kineveti a
mutatványom.
Tinédzserként tudom meg,
hogy a lakók zöme már az
átkosban is itt élt. És hogy
a mi társbérletünk felerészben Kozslik doktor, a háziúr lakrésze volt. Béla bácsi,
a magasra nőtt házmester,
felügyelőnek hívatja magát.
Kozslik úr csak egyszerre egy
összegben volt hajlandó átvenni a lakbért, számolatlanul, mert nagy volt a bizalom, a késve fizetőket pedig
fekete pontozta.
Az államosítás után is Béla
bácsi szedi a pénzt, s a lakbérkönyvecskében – olyan volt,
mint az iskolai ellenőrző – aláírásával igazolta, hogy teljesítettük a kötelezettségünket.
A mi házunk egyébként kilógott a sorból. Itt nem volt
cselédlépcsőház, és a hoszszú kapualj faláról hiányzott
a fekete-fehér zománctábla: az ügynököknek, a házalóknak tilos a bemenet. Átellenben még a verkliseket
is elűzték, nálunk viszont a
még kétszintes lépcsőházban
szőnyegfogók is voltak.
A mi időnkben dúl a demokrácia. Senkinek nem
volt kifogása az ószeressel
szemben. Gyerekként nézve riasztó egy figura. Ijesztő
a taszítóan fekete, kopottas
eleganciája és lomokkal teli
kiskocsija. Úgy jó 10 percig
óbégat, hogy mi mindent venne és cserélne, de nem emlékszem üzletre. Pedig zálogosdit is ajánl, ami szigorúan
tiltva volt.
A köszörűst viszont nagyon
várjuk. Neki kiabálni sem kellett, mire állványra tette a biciklijét és felsikított a reszelőkorong, máris szaladtunk le
a késekkel és a kisollókkal.
Becsületes mester, ha jól emlékszem darabonként két forintért mindent megélezett.
Néha vele párba jött a drótostót, akinek ellestem a fortélyát. A lyukas lavórt, lábast
mesteri módon befoltozta.
Persze nem minden papsajt. Az esernyőssel mindig
balhé volt. Hiszen akkoriban
még nem kínáltak olcsó, öszszecsukható kínai ernyőket,
igazából ezek a szerkezetek
még egy életre szóltak. Emlékszem, édesanyám drága,
rózsás ernyőjéből egy szál
patent kiugrott, gondoltuk,
itt az alkalom a nagyjavításra. A mester akkurátusan
kirakta a gangon a szerszámait, majd gyors mozdulatokkal lebontotta az ernyőt,
hogy sajnálkozva jelentse: jobb, ha tőle veszünk egy
újat, vagy 200 forintért összerakja a régit.
Kedvenceim a piacos nénikék, akik déltájban kopogtatnak. Egy csupor tejfellel, négy
tojással, fejtett babbal, zöldborsóval házalnak. Ennyi
maradt a piacról, s ha nem
muszáj, nem vinnék már
haza. Néhány forintért minden a miénk lehet. Ez volt a
hétköznapi eldorádó.
A mi házunk mára átjáróközzé avanzsált a főutcáról a
Szinva-partra. Kívülről egyszintes, belülről viszont legalább négyemeletes lett. Hogy
hogyan, ezt látni kell. Egykori lakóikról már semmit nem
tudok, viszont akad egy bérlő, egyetlen egy, aki máig is
megmaradt. Lengyel Bandi
szabómester, aki ott kezdte
segédként az udvari műhelyben. Így aztán ő az egyetlen
élő tanúm, aki esküszik, közös emlékeink egybecsengnek. Mi ketten máig is fejből
soroljuk a hajdani lakók neveit. Tehetnénk akár néma
főhajtással…
SZÁNTÓ ISTVÁN
