Kiemelt kép: Vajda Éva – Fotó: Kiss Lóránt / Kodály Filharmónia Debrecen
Felocsúdni sem volt ideje Évának, amikor 2018. februárban az egyik mammográfiás szűrésen egy korábban még ártalmatlannak vélt csomót rákgyanúsnak ítéltek. Az egymást követő vizsgálatok, a biopsziás mintavétel, a mellrák immár biztos, szövettani diagnózisa, majd a csaknem azonnali mellműtét olyan gyorsan történtek egymás után, hogy a teendők elterelték a figyelmét arról, hogy igazán megijedjen.
– A műtétig nem volt idő gondolkodni, félni, a jövőn rágódni: a megoldásra fókuszáltam. Nincs nyafogás, feladat van: maradjunk észnél, legyünk gyakorlatiasak. Tettem a dolgom, szinte fel sem fogtam mi történik, valahogy távol voltam mindentől és mindenkitől. Amikor a szüleimnek, a testvéremnek elmondtam a diagnózist, úgy éreztem, hogy rosszabb nekik, mint nekem. Hiszen ők aggódnak, holott én tudom, hogy minden rendben lesz. De persze bennem is volt bizonytalanság, csak igyekeztem arról nem tudomást venni: vajon tényleg rendben lesz minden? Valójában rettegtem, hogy túlélem-e egyáltalán a műtétet. Levelet írtam, amiben elbúcsúztam a szeretteimtől. Nem küldtem el, de már maga az írás is oldott valamennyit a gyomrom szorításán. A szüleim nem értek oda a klinikára, hogy az operáció előtt még együtt legyünk, de nekem így könnyebb volt. Erős és jó beteg akartam lenni, de a jelenlétükben kislánnyá lettem volna, ezt a gyengeséget viszont nem engedhettem meg magamnak.
Az operáció sikeresen és szövődmények nélkül lezajlott, a tumort eltávolították, Éva mégis ezt követően került a mélypontra, ekkor tudatosult benne a vele történtek súlya. Poszttraumás szindróma alakult ki nála. Ez akkor következik be, amikor egy fizikailag, szellemileg, érzelmileg megterhelő helyzetbe kerül valaki, amelyben úgy érzi, hogy elveszítette a kontrollt az élete felett, s olyan traumát él át, ami utólag csapódik le az idegrendszerben.
– Amint kimondták a kórházban, hogy hazajöhetek, ahelyett hogy a hazatérés örömét éreztem volna, nyomasztó aggodalom szakadt rám. Örülnöm kellett volna, de mégsem örültem. Egész nap gyomorideggel léteztem, ami estére teljes pánikká fokozódott. Az éjszakák sem voltak könnyebbek: a kimerültségtől az ájulás környékezett, de aludni nem tudtam. Próbáltam meditálni, nem ment. Próbáltam szép dolgokra gondolni. A kisfiamra… De ez sem segített, mert az érte való aggódástól még inkább fojtogatott a szorongás. A párom mint egy szikla állt mellettem. Nem olyan hidegen, hanem olyan rendületlenül. Ha kellett szólt, ha kellett, hallgatott. Ha kellett, csak ült mellettem, míg háborgó lelkem megnyugodott. És támogatott bármilyen segítséget vettem igénybe a gyógyulásomért, az ép elmém megőrzéséért.
„Zeneterápia” a mellékhatások ellen
– Legfontosabb lelki erősítőm a zene volt, az éneklés, ami kislánykorom óta a menedékem, vigaszom, szeretetnyelvem és feszültségoldóm, talán gyógyítóm. És most az élet úgy hozta, hogy a szövettani eredmények alapján előírt kemoterápia első napja egybeesett egy koncerttel. Nagyon szerettem volna ott énekelni, de fogalmam sem volt róla, hogyan fog rám hatni a kezelés. Ezért szóltam a koncertet szervező zenész barátomnak, hogy van némi bizonytalanság velem. Meg szeretném csinálni, szerintem meg is tudom, de garanciát nem tudok adni. Vállalta értem a kockázatot, és ezzel egy felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg! A kórházból kijőve nem kellett otthon „várnom” a mellékhatásokat: elfelejthettem, hogy a délelőttömet az onkológián töltöttem. Csak a zenére figyeltem és az emberekre, akik hallgattak bennünket. Mosolyogtam. Nem a fájdalmat elfedő, színlelt grimasszal, hanem valódi belső örömmel. Feltöltődés volt ez, erőgyűjtés az elkövetkező időkre… A mellékhatások nem maradtak el, de megvárták a koncert végét…
Amíg később a sugárterápia semmilyen mellékhatást nem okozott, az azt megelőző kemoterápia több kihívással járt: az infúziók utáni napok konkrét panaszai mellett a kezelések látható hatásával – az átmeneti hajvesztéssel – meg kellett tanulni együtt élni. A kezelések később megszakadtak, terápiát kellett váltani. Éva ekkor elbizonytalanodott, az internet bugyraiban elmerülve próbált magyarázatot találni arra, ami vele történik. De ez csak növelte feszültségét. Sok ijesztő vagy épp egymásnak ellentmondó, ráadásul nyomasztó, önvádlásra késztető, de valós segítséget nem nyújtó információt talált arról, hogy „mit nem szabad enni, mit nem szabad gondolni, mit nem szabad érezni”. Hamar felhagyott az „önképző” kutakodással.
– Jobban akartam tudni, hogyan kell engem meggyógyítani, mint egy orvos. Aztán rájöttem, hogy ez nem fog menni. Kell valaki, akire rábízhatom magam. Szerencsére hamar megtaláltam azt az onkológust, aki mellett megnyugodtam, s akinek átadtam testem beteg részének kezelését. A feltétlen bizalom óriási terhet vett le a vállamról, végre foglalkozhattam azzal, ami az én dolgom. Nekem nem a gyógyszerekhez kell értenem, hanem megtenni a mindennapokban azt, ami rajtam múlik: mozogni, feltöltődni, az idegrendszeremet lenyugtatni.
– Idővel megtaláltam az egyensúlyt abban, hogy mi az, amire energiát és figyelmet szentelek, és mi az, amire nem. Az a gondolat segített, hogy nekem nem a betegséggel kell harcolnom, hanem az egészségemért kell küzdenem. Ez a pozitív gondolat erőt adott: hirtelen a tetteim, a gondolataim átfordultak, pozitív előjelűek lettek. Nem arra figyeltem, amit nem teszek meg a gyógyulásomért, hanem arra, amit igen. És lassan bizakodóbb, nyugodtabb lettem.
Jövőbe nézni a múlt helyett
Éva a mellrák diagnózisától számítva kevesebb mint egy év alatt túl volt a műtéten, a kemoterápián, a sugárkezelésen. A lelki felépülés viszont hosszabb folyamat volt: tudatosan kereste a módszereket arra, hogy elméjét, lelkét megnyugtassa, lecsendesítse.
– Pszichológushoz jártam, hogy a mélyben húzódó feszültség felismerésében, megértésében, feloldásában segítsen. Szeretteim körében töltődtem, jógáztam, meditáltam és énekeltem. Megismerkedtem az agykontroll és a pránanadi tanításaival. Így sikerült elérnem azt, hogy egyre többször érezzem magam jól a bőrömben, mint rosszul. És ez nem kevés… Ha az ördöggel nem is cimborálunk, de minden más eszközt használhatunk, amelyek segítenek levegőhöz, erőhöz, örömhöz jutni ezen a sokszor félelmetes és fájdalmas úton.
Évának az éneklés egyszerre hivatás és szerelem, ami segített számára feltöltődni, átvészelni a hullámvölgyeket és tovább élni. Hat évvel a betegség után, gyógyultan, a zene szeretete vezette tovább új munkahelyére is, a Debreceni Kodály Kórusba, hogy ott szakmai lelkesedését kiteljesíthesse.
Rákosként az emberek között
– A betegségem idején a Miskolci Nemzeti Színház énekkarának tagja voltam, sok emberrel kerültem kapcsolatba a színpadon és a kulisszák mögött is. Amíg nem voltam rá kész, hogy beszéljek a tágabb környezetemnek a betegségemről, addig sokszor éreztem a hallgatás súlyát. Nem akartam látszat mosoly mögé bújni, nem akartam titkolózni, de nem tudtam hogyan és kivel osszam meg mi történik velem. Idő kellett ahhoz, amíg megtanultam a viszonyomat a megváltozott önmagamhoz. A munkabeosztás miatt az igazgatómat mindenképp be kellett avatnom. Mikor vele beszéltem, úgy éreztem szerencsés vagyok: megnyugtatott, hogy van helyem a színházban továbbra is, csak gyógyuljak. Később, mikor a munkatársaim is megtudták betegségem, mind a rendezők, mind a kollégáim mellettem álltak. Segítettek, elengedtek, amikor kellett, nem nyomasztott teljesítménykényszer. A gyógyulásomra koncentrálhattam. Ugyanakkor a támogató légkör ellenére is kihívás rákbetegként jelen lenni a mindennapokban.
– Meg kellett találnom a hangomat, hogy kapcsolódni tudjak a környezetemhez. De hogyan? Mondhatom-e, ami épp eszembe jut, ha annak köze van a rákhoz? Vagy akkor inkább hallgassak, ne nyomasszak vele másokat? Rájöttem: ha semmit sem mondok, ami a betegségemmel kapcsolatos, akkor szinte meg se szólaljak. Viszont akkor én leszek az, aki kirekesztem magam. Ezt nem akartam. Lassan-lassan természetessé vált, hogy ha úgy adódik, beszélek magamról, az engem ért bajról. Felvállaltam azt, hogy most kicsit más vagyok. Nyíltan beszéltem, hogy önmagam maradhassak.
Hogyan lehet jól segíteni?
– Átéltem kellemetlen pillanatokat is. Például valaki egy rosszkor feltett sajnálkozó kérdéssel visszarántott a valóságba akkor, mikor épp egy pillanatra elfelejtettem volna, hogy mi van velem. Rossz érzést váltottak ki belőlem a túlzó, nem őszintén kedves szavak is, ahogyan olykor a kínos csendek. Ezek mind azt jelentették számomra, hogy a betegséget látják és nem engem. Viszont én azt szerettem volna, ha engem látnak: nem a rákos énekkarost, hanem Vajda Évát. A nőt, az anyát, az énekest, aki ugyanaz mint aki volt, csak most nehéz úton jár. Talán ezért tudott keserédes örömöt okozni évekkel később egyik kollégám bántó „beszólása”. Újra egy átlagos nőt látott bennem és nem egy beteget, akire „tekintettel kell lenni, akit kímélni kell.”
– Talán sokan éltünk, élünk át hasonló helyzeteket, amikor nem keressük más betegtársak társaságát, nem olvasunk gyógyulástörténeteket, nem is szívesen beszélünk a betegségről, a kezelésekről, a mellékhatásokról, lelki vívódásokról, nehézségekről. Hiszen éppen elég ezekből annyi, amennyit átéltünk, ezért nem akarunk a bajunkkal foglalkozni, amikor nem muszáj. Élni és gyógyulni akarunk: nem sajnálatot kérünk, bölcs szavakat, tanácsokat. Csak együttérzést, egy őszinte mosolyt, egy kézszorítást. „Tudom milyen nehéz most Neked. Ne add fel. Nem vagy egyedül.” Akár ki sem kell mondani, szavak nélkül is erőt tudunk adni egymásnak.
