Miskolcon csaknem húsz évig laktunk a Széchenyi út ötven szám alatt az első emeleten. Szomszédunk, a Farkas família ötvenhat után költözött be meggyasszóról. Az öreg valamikor ott volt jegyző és mint osztályidegen csak éjjeliőrként dolgozhatott még a nyugdíját is megvonták. Napközben pipázott és nekem gyerekként olyan könyvekből megismert földesúrra hajazott. Felesége művészlélek volt és töksüket így neki nem kellett hallgatnia a náluk folyó viharos veszekedéseket. Ő csak festett, festegetett, emlékezetből. S egyetlen témája volt a pipacsos rét.
Mást se pingált mint olyan pirosló mezőt. S vitték a képeit mint a cukrot. Később, nagyon később magam is akartam ebből szerezni egy példányt, de unokája Dénes, Déneske a nagyi halála után mindent eladogatott. Majd mint hajléktalant egyszer láttam Budán a Moszkva téren egy rendőrlámpánál SZDSZ jelvényeket osztogatni.
Mindez a Mezőcsáti temetőben jutott eszembe ahol mindent elleptek ezek a piros mezei virágok. S ha a pipacs, akkor nekem csak Farkas néni ugrik be. Akinek volt egy veje , egy doktor aki szintén osztályidegenként villanyszerelő lett. Ügyes volt és megbuherálta a vezetéket, a miénkre kötötte anyósa rezsóját ami mellett az öregasszony festett és melegedett. Egy ízben magam fedeztem fel a csodát, hogy miközben mindent lekapcsoltam az óránk mégis veszettül pörög. Megszerveztem az akciót és tanúkkal rajtaütöttünk az áramtolvajon. A fő segítség Szacsúri bácsi a környék nevezetes villanyszerelője volt aki még a bíróságon is elmesélte a történteket. Farkas néni pipacsos képekkel akarta lerendezni a jóvátételt, de mi ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. Hat évig 25 forintjával törlesztett. Csak a félreértések elkerülésére, abban az időben ez nagy pénz volt. A MIK lakás négyzetmétere havonta egy forint, nekünk 130 volt a lakbérünk.
