Albumom kedvenc képe ez. Akárki örökítette meg, ennél jobban aligha fejezhető ki a román magyar viszony. A két politikus kerüli egymás tekintetét. Vagy mintha a román diktátor éppen Kádárt fixírozná.
Nos, a rendszerváltás előtt még a román határ közelébe se jártam. Az utóbbi tíz év során viszont szakmai, üzleti okokból többször is megfordultam. Erdélyben. Például ott voltam a Temesvári zöldmezős nyomdai beruházás avatásakor. Ritka élmény volt. Igazi időutazás. Hát még az ünnepség, amelyen ott volt a környék minden tótumfaktuma.Volt dinomdánom, dőzsike. Csak nem mindenkinek jutott. Nem panaszképpen, de elméretezték a vendégsereget és a terülj asztalkámat.Érezhettem, mert még aznap haza készültem így az első körben idejében vételeztem a megfelelő mennyiségű töltött káposztát, a kedvencemet, ami kifogástalan volt. Később tudtam meg, hogy a szolgáltató szerviz túlméretezettnek találta a megrendelt mennyiséget, s önhatalmúlag lefelé kerekítettek. Ez a fajta hozzáállás nagyon jellemző az ottani állapotokra. Étvágy van, de enni csak módjával.
S mi van most – egy vezető politikus odaveti, hogy Románia határa a Tiszáig húzódik. Szerinte. S ha sokat ugrálunk ismét bevonulnak Budapestre. Nézem a térképet, a két folyó nem éppen ott egyesül, de nem minden politikus jártas a földrajzban. A kijelentés előzménye, hogy a magyar külügyminiszter diszkréten jelezte a magyar diplomatáknak, az Erdély visszacsatolásának az ünnepségein nekünk érthető okokból nem kellene ott lennünk. Tiszta beszéd. Bárhogyan is volt , megesett, de ne várják el, hogy még ott csápoljunk is. Nem húzzuk a zászlót félárbocra, de jelezzük, hogy számunkra nincs mit ünnepelni. Erre jött a nem éppen európai hangnemű fenyegetés. S még az is lehet, hogy a mai helyzetben B úr komolyan is gondolja. Azok után, hogy Putyin elnök úr kimondta, Erdély szerinte Magyarország jogos része. Ez egy kissé feltüzelte a keleti szomszédainkat.
Emlékszem Csaucseszku végnapjaira, amikor Keleti György a honvédség szóvivője egyenesben közvetítette a történelmi pillanatokat. Sorsfordító napoknak hittük. Csurka István – nyugodjon békében – ugyanúgy mint a délszláv háború idejében csak azt hangoztatta- ezek a mozzanatok égi jelek az elcsatolt részek bekebelezésére. A fene se tudja mit lett volna ha ez a projekt megvalósul. Lángtenger Európa szívében vagy béke és nyugalom. Megnéztem a középiskolás földrajzi atlaszomat, s mit látok a második világháború óta újra rajzolták a határokat. A miénket persze nem. Valószínű, hogy ez egy bölcs döntés volt, mert ahányszor kijjebb toltuk nem sokkal később még jobban össze zsugorodtunk.
Acél György – persze sokan azt se tudják ki is volt ő – az MSZMP KB titkára Kádár János bizalmasa egy zártkörű tájékoztatót tartott Miskolcon az Émász székházban. Sok újat nem mondott – a Szabad Európa rádióból már ismertem a Románia helyzetet, de csak másként hangzott egy magyar pártvezető szájából a Román kommunisták kongresszusának a beszámolója. Megjegyezte, Rákosi Mátyás legjobb tanítványa a román diktátor. Minden felszólaló hálát rebegett a Teremtőnek, hogy egy korban élhet a Kárpátok géniuszával. S ott hallottam először, Kádár János még egy levegőt se akar szívni ezzel az emberrel. Bezzeg Grósz Károly már bepróbálkozott, egy határ menti csúcstalálkozón szerette volna jobb belátásra téríteni a külön utas szomszédunkat. Tette az ott élő magyar testvéreinkért. Amikor Acélt erről kérdezték, hogy miért hagyjuk magukra az ottani magyarokat – válasza – túszul ejtették őket, s bármit teszünk, mondunk az érdekükben rosszabbodik a helyzetük.
Nem is tudom, kinek is van már igaza ebben a kérdésben.
