Alig négyesztendősen tanultam meg, hogy hol lakunk. Belém verték, hogy mi a Széchenyi út 50 számú házban élünk. Mire felnőttem már a 48 szám alatt találtam magam. Ugyanis a sarki házat – a régi Ofotért boltosat – lebontották mielőtt összedőlt volna. S mit látok, hogy valami megint nem stimmel a számozással. A felső képen látható épület ismét 48 lehet. Látom, hogy ezen már ki se írják a számot. Minek is ha 20-30 évenként váltogatják.
Különben nézegettem a belvárosi épületeket és az a tapasztalatom, hogy a legtöbbről hiányzanak a számozások. Tudom, az ott lakók csak haza találnak, ám a mentősöknek és a taxisoknak könnyebb lenne a dolguk ha visszaállítanák a kötelező ház számozást.
S még valami a felső képen látható erkélyre gyakran felmásztam, szinte három kis kapaszkodással. Ha késő értem haza, s nem akartam felzavarni Béla bácsit a házmestert egyszerűen felkapaszkodtam. Megtakarítottam a 30 filléres kapupénzt ami valójában már egy forintra rúgott akkor itt másztam fel az erkélyünkre. Hatvan kilóval ment a mutatvány. Utána már csak a drága Édesanyámat kellett felzargatni, hogy nyissa ki az erkélyajtót. Nos, egy ízben egy sétáló rendőr kiszúrta az akciómat. Két URH – s kocsival robogtak a helyszínre, mire én már a dunna alatt lapultam. Elhitettem, hogy semmiről se tudok. Persze erre az egész házat riasztották és nehéz volt a szemtanú rendőrt meggyőzni, hogy vaklárma az egész.
