Házat építünk. A gangos, sok szomszédos, társas bérlakások után egy udvarosat, kerteset szeretnénk. Ahol akár kutyát is tarthatunk. Slezák Laci bácsi, edelényi tanácsi barátom sutyiban nemcsak megtervezi, de hatósági emberként rögtön engedélyezteti is. Tikkasztó nyári meleg van, mindössze a kéményeket felejti le a papiruszról. Viszont kiszámolja, mennyi tégla, cement, mész, ajtó, ablak és egyéb faáru kell álmaink fészkéhez.
Másnap jelentkezünk a Tüzép Sajó-parti telepén, ám hiába. A raktárak és a vasúti vagonok között futkosó, bakancsos kék köpenyesek meg pufajkások foglaltak, jönnek-mennek, az előttünk érkezők már mindent felpakolnak előlünk. Következő nap frissebbek vagyunk, zsebünkben a kockás papíros listával a hajnali sötétben beállunk a sorba. Szürreális a látvány. A kábé ötvenezer négyzetméteres telep szögesdrótos kerítésénél kutyák csaholnak. Az iroda és a barakkok között az éjjeliőr folyamatosan csoszog, hogy el ne aludjon. A póznákon pislákolnak a lámpák, mint egy lágerben. Időnként éles csörömpöléssel egy-egy vagont tolnak be a telepre. Körbeleskelődünk, hátha mára megjön a tégla vagy a cserép. A helyzet kilátástalan és siralmas. Baráti segítség nélkül semmire nem megyünk. Kádár Lajos, a telep igazgatója lesz a kiválasztott. Előtte kilenc vezető szinte sorozatban váltotta egymást. Magam is látom, hogy nagy a kihívás. Aki tudja, ingatlanba, házba fekteti a pénzét. Tuti tipp a vagyon megőrzésére. A banki kölcsön olcsó, viszont nincs elegendő építőanyag. Gomba módra nőnek ki a földből a száz négyzetméteres sátortetős házak. A típusterveket szériában engedélyezik. A városokban kevésbé előrelátóak, ott már kalákában is a sok erkélyes emeleteseket húzzák fel. Lajos csuda jó csapatot állít össze, semmi kedve az elődei útját járni. Összeáll a vezetés: Hevesi Dezső, Kuremszkiné Erzsike és Szűcsné Irma a keze alá dolgoznak. Újszerűen állapodnak meg az építkezőkkel. Szerződéseket kötnek a vásárlókkal, begyűjtik az igényeket, és folyamatosan tárgyalnak a beszállítókkal. A tégla-, a cement-, a cserépgyártók egyre komolyabban veszik a Sajó-parti telepet. Elég nagyok ahhoz, hogy mindenhol élvezzék ennek az összes kiváltságát.
A vasúttal viszont nehezen boldogulnak. Szállításkor sérül az áru. A tanácsi megbízottak alig győzik jegyzőkönyvezni a törött cserepeket és nyílászárókat. A MÁV bár fizet, mint a katonatiszt, de nem képes megóvni a szállítmányt. Több mint egy évig úgy járok a telepre, mintha hazamennék. Minden reggel az első szerkesztőségi telefonhívással Kádár elvtársat keresem. Körülöttem hamar megszokják ezt a furcsa hóbortomat. Fél év után a telep portása és rendésze már a köszönésemet is fogadja. A fuvarosok közül is sikerül kiválasztanom a legbennfentesebbet. Aki képes kiválogatni az első osztályú csempét az ismeretlen minőségű választékból. Aki megsúgja, hogy három fürdőszobára való Kludi csaptelep van még a raktár rejtekében. Aki felfedezi, hogy nem csak kisméretű fehér burkolólapok léteznek a világon. Télidőben már hősugárzók mellett falaznak az ablaktalan házunkban. Kádár elvtárs személyesen intézkedik a soproni asztalosoknál. Karácsony előtt meghozzák a dupla üveges, hőszigetelt nyílászárókat. Teljes az öröm. Lajosnak mindent megígérek. Ott a helye a házavatón. Ám hiába várjuk. Nem is mentegetőzik, csak annyit mond, neki minden napra lehetne egy ilyen programja. Amikor esténként hazaér, már csak aludni marad kedve. Reggel hétkor ő az első, késő este utolsóként hagyja el a telepet. Lajos csaknem négy évtized után sem pihen. Fia csempeboltjában érzi jól magát.
Gyönyörködik a választékban. Manapság (persze, ha megvan rá a pénz) könnyű a fészekrakás, minden van, ami ahhoz kell. Mi még a beton E-gerendáért is megküzdöttünk. Ezekből a közös élményekből azután egy hosszan tartó barátság lett.
