Édesapám korai halála miatt ketten maradunk a pontosan 131 négyzetméteres belvárosi lakásunkban. Gangszomszédunk rögtön szemet vet a tágas nagy konyhánkra. Szerinte egy apró falbontással bekebelezhetné a lakásunk egy részét. Tervével minden fogadóórán ő az első az első kerületi Bagolyvár lakásosztályán. Pap-Szabó, a lakásosztály vezetője, kis bajuszos ember még egy helyszíni szemlét is megejt a házunkban.
A jó szomszéd projektje végül elhamvad. Ilyen szobafoglalás legálisan csak egy embernek sikerül. A megyei első titkár Csabai kapui lakását minden hajcihő nélkül megtoldják a szomszédéval. Mondván, hivatalból jár neki egy otthoni dolgozószoba. Jómagam meg továbbra is szorgalmasan perkálom minden hónap első napján a házmesterünknek, Emri Béla bácsinak a négyzetméterenkénti egy forintot. A szolgálati szuterénja hátsó traktusában komótosan bepecsétel a lakbérfüzetbe, majd barátságosan kioktat: ő már nem házmester. Ő házfelügyelő. Különben is, tizenkét évesen illene már megtanulnom. Egyébként óriási a lakáshiány. Miskolc a társbérletek és az ágyrajárók városa. A munkásszállók zsúfoltak, a belvárosi emeletes házak zöme komfort nélküli, közös vécés. Még az első kerületi tanács körül is egymást érik a rozzant, égre nyíló lakások, ahol a kert végében állnak a pottyantós budik. Ezek után nem csoda, hogy menetrendszerűen váltják egymást a lakáshivatalok vezetői. Az ismertebbek: dr. Grimm Gyula és dr. Sípos Géza. Másodfokon a nevezetesebbek: dr. Mezei Ferenc és dr. Rozgonyi Jenő. Az utolsó dr. Tornay László, míg végül dr. Falvai László, a hatósági osztály vezetője zárja a sort.
Ezeken a posztokon óriási a csábítás és a kísértés. Így aztán szinte mindegyikőjük munkásságát megpróbálják kriminalizálni. Sikertelenül. A központi, elsőfokú lakásosztályon 1973. november 23-án az 14742-es lakásigénylési sorszámot kapom. Az esélytelenek nyugalmával várom ki az elosztási rendszer megszűnését. Időnként küldenek egy-egy felszólítást a családom friss jövedelembevallásának a benyújtására, de sok jóval nem biztatnak. A sorszám csak egy virtuális fogalom. A gyermekesek, a sokgyerekesek tarolnak. Jogosan. Pontozásos rendszerben egy úgynevezett lakásügyi társadalmi bizottság dönt az elosztásról. Sőt, még a garázsokról is. Szaniszló Bálint, a grémium elnöke megkörnyékezhetetlen humánus, de megesik, hogy átírják az elé terjesztett listát. Ezt ugyanis a tanács végrehajtó bizottságának is jóvá kell hagynia. A lakáshoz jutók névsorát rendszeresen kifüggesztik a hivatalok előterében. Ennél olvasmányosabb közlemény aligha képzelhető el. Harminc napunk marad arra, hogy a neveket átböngészve kipécézzük az oda nem illőket. Az igényléshez tanúsítani kell az állandó miskolci lakhatást, a családi körülményeket, és a listára kerülés előtt senki nem rendelkezhet bármilyen más ingatlannal. Gyakran megesik, hogy a nyilvános kihirdetés utáni fellebbezések megrostálják a listát. Na, meg vannak úgynevezett különleges elbírálású kiutalások. A házgyár dolgozói se kiváltságosak. Ki kell várniuk a sorukat. Viszont a megyei és a városi tanács elnökei az éves keret két százalékáról – húsz-húsz lakásról – maguk dönthetnek. Ezeket a vidékről felhelyezett pártapparátus tagjai kaphatják. A rendszerváltáskor az összes tanácsi lakás egy tollvonással önkormányzati tulajdonba kerül.
A megszűnt lakáshivatal funkcióját megörökli a hatósági osztály. A kiutalásra várók sorszámai semmissé válnak. Különben is, a házgyár a végét járja. Az elemeket szállító trailerek már régen nem csörtetnek át a városon. Pacher bácsi boltjának is bealkonyul. Ő ugyanis az egyetlen ezermester, aki minden panellakás fürdőszobájába fregolit szerel, és a szögbelövőjével a képeket is fel tudja akasztani. Természetesen a mi lakásunkban is.
Majd, innentől aki bújt – bújt. Aki nem – az hajléktalan lesz…
