Kitalálták a kanálban a mélyedést.
Idejében szólók, a sürgősségi ellátásban már régóta ismeretes az úgynevezett prioritási sorrend. Csak éppen nem volt aki betartassa. Ezen túl – a triage azaz magyarosítva a triázs szisztémában – lesz egy ápoló, aki felállítja a sürgősségi sort. Óriási felelősség. Tessék elképzelni, hogy a váróban csak úgy szemrevételezéssel három-négy kérdés és válasz alapján megmondja valaki, hogy a vakbelét fájlaló és az orrfolyásos lázas beteg közül ki kerül hamarabb az orvos színe elé. Igen lehet tévedni. Ezen túl is megtörténhet, hogy aki csak a bal alsó hónaljában egy égető érzésre panaszkodik ott nyúl ki a váróban.
Egyébként a közelmúltban két rabbitól is hallottam azt az elgondolkodtató tanulságos történetet, amelyet egy izraeli, ma már Amerikában praktizáló orvos mesélt el. Egy öngyilkos robbantáshoz riasztották a stábot ahol szanaszét hevertek az áldozatok és köztük a végtagjait elvesztett merénylő is. Ez a bizonyos zsidó orvos felmérte a terepet és egy szemvillantás alapján döntött, hogy a palesztin merénylőn kezdi az elsősegélynyújtást. Kollégái, felettesei alaposan megrótták ezért a döntéséért. Ő viszont kitartott amellett, hogy esküje alapján mindig a legsúlyosabb sérülttel kell kezdenie az ellátást, s ilyen esetben nincs joga mérlegelni az emberi életeket. Állítólag a történtek miatt az orvos csaknem egy félévig szenvedett ebben a kórházban a felettesei és a kollégái haragjától. Nem akarták neki megbocsájtani az önérzetes nyakasságát.
Mígnem hat hónap után bejelentkezett a kórház igazgatójánál az izraeli titkosszolgálat egyik tábornoka, hogy köszönetet mondjon a palesztin merénylő megmentőjének. Kifejezte az elismerését a stábnak és kitüntette az idáig mellőzött orvost. Ő ugyanis azzal az egy merénylőnek talpra állításával több száz izraeli polgárt mentett meg. Az öngyilkos támadó ugyanis felépülésekor elmondta, feltárta, hol készülnek a pokolgépek és megnevezte azokat, akik hasonló támadásokra készülnek. A történetnek sokféle politikai vetülete létezhet, mindenki kedvére mérlegelheti, hogy ki és mikor cselekedett helyesen, s akár merénylő tettét is árulásnak minősítheti. Ám egy a lényeg, hogy a triázs rendszer ott Izraelben tökéletesen működött. Még ápoló nélkül is. Az orvosok akár a legrosszabb körülmények között is képesek gyorsan felmérni, rangsorolni a betegek állapotának súlyosságát. Persze a hibaszázalékot itt is be kell kalkulálni.
S akkor elmesélem a saját, személyes élményeimet, amelyet a megyei kórházban éltem meg a sürgősségin. Vettem egy olyan tili toli fitnesz gépet, amitől akár le is fogyhattam volna. Három napig gőzerővel gyúrtam, szerettem volna, ha a gép megszolgálja azt a fránya húsz ezer forintot amennyiért eladták. Hajtott az is, hogy a dobozon egy jó alakú derék ember pöffeszkedett. Készültünk a Balatonra, gondoltam az indulásra magam is így nézek majd ki. Addig nem is koptattam a tükröt, csak a lábaimat. A negyedik éjszaka olyan fájdalmam lett a combtőben, hogy magamtól mentem az ügyeletre. Törésre, repedésre gyanakodtam. Vasárnapra virradó hajnalban egymást érték a bevert fejű, részeg csávók a váróban. Síró anyukák, kitépett hajú hölgyek, vérző, kétes alakok hevertek még a földön is. Cirka három órámba telt, míg bejutottam a terembe, amelyben minden vizsgáló egy lepedővel volt elválasztva. Lehetett olyan hat-nyolc asztal. Néhány ápoló, de orvos csak egy. Amely szimultán szaladgált a lepedők mögé. Ezt a volt a korabeli triázs. Én akkor még erről hallomásból se tudhattam.
Elmondtam az orvosnak, mi a bajom és azt se hallgattam el, hogy hogyan szereztem a nyavalyámat. Kikacagott. Örültem, hogy felvidámítottam ebben a szürreálisan nyomorúságos környezetben. Cserébe azt szerettem volna, ha a csípőmet megröntgenezik. Fejembe vettem, hogy valamim eltörhetett. Mivel olyan félszáz nálamnál sokkal súlyosabb betege lehetett már az éjszaka finoman elküldött – haza. Én viszont annyira ragaszkodtam az átvilágításomhoz, hogy kértem írja rá a leletemre, röntgen nem szükséges. Ez volt az a pont, amikor tizenkilencre lapot húznak. Ki maga, honnan tudja, hogy mit kell csinálnom – felemelte a hangját az orvos – szerintem teljes joggal. Már majdnem meggyőzött, amikor az egyik ápolónő fülébe súgott valamit. Ismertük egymást.
Ez volt az a pillanat, amikor csatát nyertem, de máig is röstellem. Nem éreztem az igazi győzelem mámorát. Szinte alám tolták a gurulószéket és sec perc visszatoltak a friss röntgenfelvétellel. Mellém ült az orvos és elégedetten magyarázta, hogy csak neki volt igaza. Épek a csontjaim. Örültünk ennek is, utána rajzolt egy csontvázat, mint a hülyegyereknek az óvodában és beikszelte, hol mim fájhat és miért. Foglalkozott velem miközben a szomszédos lepedők mögül hallatszottak a jajgatások. Elnézést kértem és ragaszkodtam ahhoz, hogy innentől már a saját lábamon tűnjek el ebből a vészhelyzet szerűségből.
Egyébként ezt a sztorit folytatom. Elmondom, elárulom, hogyan lehet soron kívül bejutni triázs nővérke nélkül a rendelőbe….
