Szelektáltam a régi tapolcai képek között. Találtam néhány
strandosat, olyanokat, amelyeken lubickolók mosolyognak
a kamerába. Látszanak a fecskén fityegő ruhatári blaskák
és remekül tanulmányozható a hatvanas évekre jellemző
katonásan egyen fürdőruhadivat. Egy elmélyült pillantás,
s már a fülemben cseng a fürdőzők sikongásával mindent
egybemosó medence zubogása, csobogása. Szívfacsaró
békebeli hangulat köszön vissza. Mégis a siváran üres
buszkarámot választom. Ez lesz az a jellemző fotó, amely
fájdalmasan, gyorsan és egyszerre képes egy nosztalgikus
időutazásra. S tömören kifejezi a városrész viharos sorsát.
Ilyenkor nyáridőben reggelente, egy papírhúszassal a
zsebben az élet császáraként vágunk neki a tapolcai kiruccanásnak.
S ez a karám, a fürdőhely érkezési és indulási terminálja.
Fatető és kígyózó vaskorlát, ez a buszvégállomás.
Az utazás oda vagy vissza
mikor hogyan kellemes vagy
kellemetlen. A pitralonos
vagy fekete macskás illatú
kényszerű testközelség, amit
ma zsúfoltságnak nevezünk,
kapcsolatteremtő. Mondjuk
is viccesen, itt a már karámban
is teherbe eshet az
ember lánya.
Az első utunk
a strandra vezet, ahol a két
pénztár sztereóban működik,
míg az egy irányba forgatható
forgórácsos kapuból csak egy
nyekereg. A nagymedence
a csábítóbb. Abban mindig több a prédának kínálkozó
hölgy. Akit aztán az árnyékba terített pokrócra hívhatunk
hűsölni. Akinek a hátát szelíden bedörzsölhetjük a faktorszám
mentes napolajjal. Mi meg beérjük az egy forintos
kompresszoros bronzolással. A néhai Delneki Miklós bácsi
szerint – a strandnak kategorizálható törzsközönsége van.
S most egy szót se a behúzott hasú, levegőt visszatartó magamutogató
jampecokról. Akik rugózó karral kézen állva,
tipegve próbálják a gyengébbik nem figyelmét felkelteni.
Itt unatkozó kismamák babusgatják a csöppségeket az
árnyékban, mellettük az örökösen kártyázók múlatják az
időt. A békaszemesek a nagymedence aljában lopakodva
lesik alulnézetből a pipiskedő lányokat. Ők azok, akik nem
hallják a százszor felcsendülő pancsoló kislányt, meg hogy
Ferikét Bácsalmásról várják az öltöző előtt. Azt sem, hogy
Józsi, szeretlek, üzeni Etus a napozóból. Mert zuhanyrádió
is van, ahol egy forintért bármit közhírré tétetnek.
Délidőben a karámhoz szokottak az önkiszolgáló előtt
sorakoznak. Babfőzelék füstölt szalonna taréjjal, kenyérrel,
egy pohár sör 5 forint 30 fillér. Utazásra-jegyre is
elment négy, estére még mindig van egy zöldhasú. Ebből
ketten csak nem ülhetünk be az élőzenétől hangulatos Anna-
teraszra. Viszont elegendő egy feszültséglevezető tavi
csónakázásra kettesben. Egy olyanra, amelyben a hínárost
leküzdve a Sziget presszóba benyúló híd alatt Velencében
érezzük magunkat.
Fájó ébredés. Hol van már a romantikusan kecsesre
sikeredett Anna-szálló, a zsúpfedeles ebédlő, s az Abbáziás
napernyős terasz? Hányszor kellett körbesétálnunk mindezt,
amíg összejött az a pillanat s kellő félhomály, amelyre
egyformán áhítottunk? S ki lehetett az, aki álmainkat
meglopva, aláfirkantotta a szálló halálos ítéletét? Tudta-e,
hogy ennek a Molnár Ferenc és Kálmán Ferenc műveinek
miliőjébe illő vastag falak között kik dolgoztak? A placcon
Lax Laci bácsi világjárt vendéglátós, a portán K. Anikó
és Fischer Imre Szűsz Jánossal felváltva. Tudta-e, hogy
Tapolca buszkarámostul, Anna-szállóstul, strandostul egy
egybefüggő, vendégcsábító komplexum volt. Volt. Egy
olyan, amelyik többé már soha sem lesz…
