A hetvenes évek derekán egy nyugatnémet országi kisvárosban sétáltam, közel a francia határtól, amikor felbőgött a légvédelmi sziréna. A szívbaj kerülgetett mivel korábban ezt a félelmetesen üvöltő hangot csak a háborús filmekből ismertem. Az viszont megnyugtató volt, hogy a környezetemben senki nem esett pánikba. Az emberek jöttek, mentek rá se hederítettek, hogy bőgnek a szirénák. Már kezdtem azt hinni, hogy álmodom vagy esetleg itt mindenki süket csak nekem ép a hallásom. Minden okom meg volt az aggodalomra. Ugyanis Saarbrücken előtt a sztráda fölé magasodtak az amerikai rakéták. Emlékszem a kaiseslauteni amerikai bázisra ahol a nyílt napok keretében bárki besétálhatott a laktanyába és megcsodálhatta azokat a félelmetes atomtöltetek célba jutatására is alkalmas eszközöket, amelyeket nálunk a szovjetek csak rejtve tároltak.
Különben akkor tudtam meg, hogy a nyugati zónában minden hónap egyik szerdáján 11 órakor szirénapróba van. Ott nem hagyták berozsdállni ezeket lármás hangszórókat. Később azt is megkérdeztem, hogy mi a teendő, ha mondjuk, nem szerdán 11 órakor riasztanak. Mi a dolguk a németeknek, ha tényleges támadás történne az országuk ellen. Mint idegennek csak annyit elárultak, mindenki tudja hol a helye ilyenkor. Előre értesítették őket, hogy melyik óvóhelyre menjenek.
Majd nem sokkal később itthon is próbáltam ebben a témában írni, de nem sokra mentek. A polgári védelmis vezetés őszinte volt. Elárulták, nálunk is vannak vezetési helyek és polgári óvóhelyek, de korántsem annyi férőhellyel, mint amennyire szükség lenne. Sőt azt se titkolták, hogy az ötvenes években, amikor a bérházak alá kötelezően betervezték, s megépítették a földalatti bunkereket az ingatlangazdálkodók felszabadították. Kiadták raktáraknak. Na meg, azt se rejtették véka alá, hogy egy totális háborúban vajmi kevés esélye van a túlélésre a civil lakosságnak. Ebben nem is kételkedtem.
Már, csak azért se mert amikor a Földes gimnáziumban jártam, részt vettem egy úgynevezett kitelepítési gyakorlatban. Muris volt. Még a Hősök terén sorakoztunk, amikor megkaptuk a száraz élelmezési csomagot – olyat, amilyet a szakszervezeti üdülőkben osztogattak az elutazáskor. Bontó, májkrém, három szelet kenyér és már nem tudom mi, de bőséges volt. Talán Miskolctól harminc kilométerre leszálltunk a vonatról és vártunk. Késő délután jött a parancs buszokkal visszamehetünk az iskolába. Állítólag azt térképezték fel, hogy mennyi idő alatt lehet biztonságosan kitelepíteni a lakosságot. Vészhelyzetben.
A nyolcvanas évek derekán délutáni szunyókálásomból riasztott a légvédelmi sziréna. Felébredtem, tehát nem álom volt, s a vijjogás a Gyöngyvirág utcából jött, a hozzánk legközelebbi hangszóróból. Máig se tudom, hogy a valódi riasztás lett volna, hová merre menjünk, vagy mit tegyünk. Ismerve a mai rakéták sebességét, nem is lett volna értelme bármilyen sietségnek. Egy Itáliából kilőtt rakéta kevesebb, mint 10 perc alatt az ország bármely pontjára eljutna. Ma már talán nem is kell neki ennyi idő. Egy rendes búcsúimára se futná ebből a hátralévő életünkből.
S akkor itt van a morgó próbák menetrendje.
Érdekes, nálunk is a 11 órát lőtték be a tesztelésre. Jó tudni, hogy ez lehet az az időpont amikor már senki nem gondol a legrosszabbra.
