A mi házunk oly mesés. Cikornyás külsejű, egyszintes,
gangos, a belváros szívében.
Kozslik ügyvéd úr családjától
államosították. A kilenc bérleményből egyetlen egyben van
fürdőszoba és vécé. A többi
mind udvarra néző, közös kabinos toalettes, a kétszobástól
az egyetlen 12 négyzetméteres lyukig mindenféle variáció
megtalálható. A házmesteri
kuckó tágasabb, de dohos szuterén. Szomszédjaink havonta
legalább kétszer kalákában állnak sort a Bagolyvárnak becézett első kerületi tanács előtt.
Érdemes korán menni, helyet
foglalni. A legnehezebb Kammelnéhez, a kerületi elnök aszszonyhoz bejutni. Ám érdemesebb Pap-Szabó elvtársnál, a
lakásosztály vezetőjénél kuncsorogni, ő mindenek felett áll,
a kisbabákkal várakozókat előre engedik. Érdemes a sorban
állásra akár két-három babát
kölcsönözni.
Az a fránya házgyár az origó.
Máris futószalagon készülnek
a lakások, kezdődik a nagyüzemi elosztás is. Ezzel egyidőben felgyorsul a fluktuáció a
lakáshivatalok élén. Katonásan váltják egymást Rozgonyi,
Mezei és Sípos urak. Egyikük
se önszántából hagyja ott az
íróasztalát. Ritkán mennek
békésen nyugdíjba, ők amolyan szalmabábuk a szuronyos
gyakorlópályán. Nagy a kísértés, és folyamatos a jelentgetés.
A feljelentgetés. A mószerolás.
Egyébként is kötélidegek kellenek egy ilyen pozícióhoz. Mindennaposak a fogadóórán kívül is a kiabálások, cirkuszok, a
hangos átkozódások. Nem jobb
a helyzet a megyei lap olvasószolgálatán és a megyei pártbizottság panaszirodájában. Az
előbbinél Boroczkiné Editke, a
pártszékházban Angyalné állja a sarat. Bár a hivatalos verzió szerint egyikőjüknek sincs
kompetenciája lakásügyekben.
Ám szívük van, teli empátiával, mindenkit meghallgatnak.
A központi elsőfokú lakásosztálynak, pontosabban a Lakásügyi Hatóságnak 1973. november 23-án nyújtom be az
igénylésemet. Szeptemberben
nősültem, így máris jogosult
lennék egy szerény hajlékra.
Megkapom a visszaigazolást,
miszerint a 14 742. vagyok a
várakozók listáján. A következő
napokban még körbeadminisztrálnak, kérik a házastársam kereseti igazolását. Készségesen
lesem a kívánságaikat, majd
innentől az esélytelenek teljes nyugalmával várok. Az első
gyermekáldás után még teszek
egy két suta kísérletet, hogy javítsak a soromon. Ám hamar
belátom, kis pont vagyok ebben
a versengésben. A munkásőrök,
a belügyesek, a sokgyermekesek
és a potentátok mindenkit előznek. Még a be nem látható kanyarokban is.
Dr. Kovács László, városunk
utolsó tanácselnöke tökéletesen
látja a helyzetet. Az alsózsolcai
házgyár még ontja a panelrengeteget, mégis akár tíz esztendőt
is kell várni egy kiutalásra. Az
elosztásról első fokon dr. Falvai
László hivatala dönt. Ügyelni
kell a látszatra, a társadalmi és
szociális kritériumok figyelembevételére. Egy csupa civilekből
álló társadalmi bizottság segíti
a munkájukat. A rossznyelvek
szerint ők azok, akik legalizálják a döntéseket. Majd következik a másodfokú szűrő a városházán, ahol hol rostálják,
hol pedig kiegészítik a névsort.
A végső döntésről készült listát
rögtön kifüggesztik a tanácsházán, bárki megnézheti. Ennek a
hírére óriási a tolongás az ódon
épület dufartján, hiszen ez a
hirdetmény akár meg is előzheti a hivatalos kiértesítések postázását. Mint szerkesztőnek,
kedvem lenne a Merkúr autós
vásárlási sorszámok mintájára
megjelentetni, de nem engedélyezik. Hogy miért nem? A hivatalos válasz, csak.
Különben a nyolcvanas évek
elejéig semmi nem változik a
kéglifronton. Se szeri, se száma az orosz mintájú közös
konyhás, vécés társbérleteknek.
Az albérlet is ritkaságszámba megy, hirdetni se érdemes,
azonnal lecsapnak rá. A házgyár megjelenéséig a Martintelepen és Diósgyőrben szokás a
nyári konyhát lakhatóvá tenni
és kiadni. Tökéletes nyugdíjkiegészítés.
Még megvan a korabeli
igénylésem levlapja. Mi legyen
vele? Fontos kordokumentum.
Mint a soha ki nem húzott
békekölcsönkötvény. Őrizzem
meg, egyszer majd sokat ér? De
a sorszámomat akár a lottón is
megjátszhatom. A sors kegyetlen, kiszámíthatatlan, olyan,
mint párhuzamosok találkozása a végtelenben, egyszer csak
összeforr az igazsággal.
Szántó István
