ANNA HALÁLA
Kisregény – 5. fejezet
—– A bonyodalom —–
A kórház igazgatóságon megcsörrent a telefon.
“Halló… halló… Itt Méhes! Kati! Maga az? Tudja ki vagyok?”
“Persze-persze, mit tehetek Önért?”- válaszolt grimaszokat vágva Kati, az igazgató titkárnője. Nem szerette ezt az orvost.
”Szeretnék beszélni az igazgatóval. Nagyon sürgős, életbevágó ügy.”
“A főnököm nincs most itt.” – terelt a titkárnő.
”Ne beszéljen nekem félre Katalin. Az imént kérdeztem hogy tudja-e ki vagyok én. Nemcsak orvos, hanem a párt egyik embere. Délután kettőkor, vizit után ott vagyok. Ajánlom, hogy legyen ideje a főnökének rám.”
Azzal letette a telefont és hosszan kollégájára, Feketére nézett, aki ott ült a kopott orvosi szoba szürke foteljében.
“Tulajdonképpen mit akarsz az igazgatótól? – kérdezte Fekete érdeklődően.
“Kérlek, ez egy olyan ügy – tudod, ez a halottszállítási ügy -, ami minden oldalról magyarázatra szorul.
„Én úgy érzem – folytatta Fekete – hogy leginkább a Te oldaladról szorul magyarázatra. Miért adtál olyan utasítást ami szabálytalan?”
”Én meg úgy érzem, hogy Te nem akarod megérteni, hogy nekem fontos az, ami ebben a kórházban történik. Egy kis kezdő fiúcska, ilyen súlyos hibát vét, közben az egyik legígéretesebb nővérünk meg falaz neki.“ – magyarázta hevesen Méhes doktor.
”Anna?”- kérdezte Fekete.
”Igen!” -jött a válasz.
”Figyelj ide barátom! – így Fekete – Én úgy látom, hogy Te féltékeny vagy arra a fiúra. Neked nem közömbös ez a nő. Megértem, mert gyönyörű és okos. Nekem is komolyan felkeltette az érdeklődésemet. Mindezek ellenére, szerintem ebben az ügyben – tetszik, nem tetszik – Te vagy leginkább a hibás. Olyan utasítást adtál, ami szabálytalan.“
“Ugyan már! Azért Te is tudod, hogy én nemcsak azért vagyok itt, hogy operáljak, hanem azért is hogy figyeljek és rendet tartsak. Tudod… A párt ezzel bízott meg.”
“Te tudod, hogy mit csinálsz.” – vetetette hanyatt magát Fekete az ügyeleti kanapén. “Egy biztos, hogy ezt a nőt most el tudnám képzelni itt magam mellett.”
Délután kettőkor Méhes megjelent az igazgatóságon. Az ajtón belépve, mintegy köszönésként máris simogatni kezdte Katalint.
“Ugye Kedves Kata, nekünk azért mindig rendelkezésünkre áll az igazgató?” – pillogott hamiskásan Méhes.
”Ja! Persze. – mondta Katalin és ideges mozdulattal letolta az orvos kezét a válláról.
Nyílt az ajtó és ott állt – kicsit bizonytalanul az ajtófélfához támaszkodva – a kórház vezetője. Magas, pocakos, “csupa ideg“ férfi, aki egy-két évvel ezelőtt a semmiből került a székébe. Azt beszélik, hogy máris felfelé tart a minisztériumba. A kórházban nem szerették pökhendi stílusa, parancsoló modora és ellentmondást nem tűrő viselkedése miatt.
“Kávét? Vagy valami mást? – kérdezte Méhestől, miközben betessékelte a szobájába.
“Pici erőset? Tudod van itt egy régi-új itóka. Unicum, a burzsujok itala. Ez az én kenyerem ezt iszom reggel-délben-este.“ A direktor hangjából érezni lehetett, hogy a délután ellenére már az esti dózis is megvolt.
„Nem-nem, rögtön a tárgyra térek” – így Méhes.
Aztán gyorsan elmesélte az eseményeket.
“Tudod, azt fogják mondani, nem voltam szabályszerű, de talán nem ez a fontos.”- fejezte be jelentőségteljesen mondandóját.
“Persze, értelek..“ – így az igazgató, és töltött magának. ”És a lány?”
“Nagyon szép nő! A Te eseted. De tudod milyenek ezek. Egy kicsi simi, egy kis csoki, és máris kedves hozzád. Na meg az, hogy az a fiú vele együtt? Felháborító! Ezt nagyon el kell kapni, most még az elején. Odafent is így gondolják!”- fejezte be, ujjával jelentőségteljesen felfelé mutatva Méhes.
“Remélem, számíthatok rád! “- szegezte a kérdésnek szánt kijelentést az igazgatónak. “Hallom, felfelé készülsz. Esetleg tudok segíteni.”
Kávéját meghagyva, kifordult az iroda ajtaján, meghajolt Kati előtt és gyorsan távozott.
“Nagy szemét ez a Méhes.“ – mondta, mintegy magának az igazgató. A titkárnő előtt hangosan még hozzátette: ”De nem fogok vele ujjat húzni. Ugye megérti Kati?”
A lépcsőn lefelé tartva Méhes fejében végigszaladt az előző beszélgetés.
„Na! Ez a szerencsétlen, remélem ad ennek a nőnek…
Meg annak a kis nyálas barátjának.”
