A Munkácsytól a Szemeréig girbegurba macskaköves volt az Arany János utca. A villamosközlekedési vállalat otromba, ablaktalan trafóházával csaknem szemközt volt a temetkezési vállalat irodája, ami előtt minden reggel kisírt szemű, fekete ruhás emberek ácsorogtak. Nyitásra várva. A mögötte lévő közben volt a zsidóság kóser vágodája, tőle nem messze a vallásosabbak imaháza. Errefelé, ahogyan mondani szokás, a jó témák az utcán hevertek. Tényleg bármennyiszer is jártam arra, spontán szállt meg az ihlet. Mígnem eldöntötték, szelektálás nélkül, buldózerekkel szanálják a belvárosnak ezt a  félfalusisas városnegyedét. A gettót. Amelynek minden szegletében ismerőseim, barátaim éltek, akik betéve ismerték a környék valamennyi valós történetét és meseszerű legendáit.

Akkoriban sem volt könnyű a slapajok élete. Az éppen akkor alapított Déli Hírlap gyakornokaként rögtön bedobtak a mélyvízbe. Noha a sajtóház második emeletén székelő Észak-Magyarország szerződtetett, ám nekem már csak a harmadik emeleten jutott egy szoba. Az első írásom, a Macska a pulton című is a megyei napilapban jelent meg. Ám lányos zavaromban és fiús buzgóságomban nemcsak az emeleteket, de a szerkesztői szobákat is kevertem. S mire észrevettem, a Déli Hírlapban sorra jelennek meg a cikkeim, máris státuszban voltam. Egyébként is ebben az igazán fiatalos, bulváros újságban tényleg Miskolc volt az első. Nagyon kevesen voltunk, így aztán ellentétben a második emeleten lévő megyei lappal, nálunk kirívóan magas volt a napi penzum. Írni kellett, s akkoriban nem a politika, nem a szerkesztő rendelt, az újságírónak kellett kitalálni, miről is zengjen.

Egy olyan strandidőre érett nyári reggelen a Royal közi fahídon át battyogtam, amikor már sokadszorra is feltűnt nekem a szemközti kóser húsbolt melletti, romjaiban is szép, timpanon elemekkel díszített sokablakos ház. Előttem húzott el a tapolcai kettes busz, így szabad utat engedtem a kíváncsiságomnak, és becsengettem a Hradil restaurátormester műhelyébe. Minden előtanulmány nélkül spontán határoztam el, hogy a holnapi számba Hradil Alajos művészúrról kanyarintok egy cikket. Csengettem, kopogtam, bekukucskáltam a függöny nélküli koszos ablakokon át. Ő meg ki- kileskelődött, mígnem végül csak kicsoszogott, és rendkívüli szívélyességgel bevezetett a műtermébe. A tágas lakás egy múzeumszerű galéria volt.  Beszüremlett a lakásba a villamosok csörömpölése, a város zaja, de számomra még is úgy tetszett, most egy időalagút mélyére süllyedtem. Megleltem a legjobb interjúalanyomat, közben magamban sopánkodtam, hogyan szerkesztem meg mindezt két gépelt oldalra. A falak egyetlen szeglete sem látszott a hatalmas és sejtelmesen sötét tónusú, történelmi pillanatokat megörökítői képektől. Lenyűgöző látvány volt.

Alajos, a művészszakállas piktor elmondta, az apja panorámafestő volt. Monumentális alkotásait a vándor mozisok vitték országszerte. Tehetsége, világlátása tökéletesen ötvöződött, megörökítette a világ eseményeit, az angol búr háborút, Erzsébet királyné meggyilkolását és a világháború csatáit. Ő maga Münchenben járt képzőművészeti iskolába a század elején. Történelmi képei fotószerűen tükrözték az eseményeket.

Hradil úr elárulta, Leonard Blumtól tanulta a restaurálás titkait. Mivel nemcsak édesapja, hanem az egész családja festők, szobrászok voltak, neki sem maradt más választása. Állítólag akkoriban leplezték le Hradil Elemér szobrát Kassán, Béla bátyja pedig portrékat festett Svédországban. S ő, amit csak tudott itt igyekezett megmenteni a família művészetéből.

Másnapra kiírtam magamból mindezt. Rögtön meg is csörrent a főszerkesztőm telefonja, a pártbizottság egyik tótumfaktuma üzent. A fentről jövő ukáz, röviden: Hradil úr szerinte tehetséges, de politikailag nem megbízható. Kéretik nem ajnározni. Szerencsére ennyivel megúsztam ezt a kalandot.

Ma már csak arra lennék kíváncsi, hová került a Hradil család öröksége. Őrzi-e valaki a festményeiket, szobraikat, s megvan-e még Elemér emlékműve Kassán.

S erre kaptam ezt a levelet :