Voltak nagyon szép karácsonyaim és voltak nagyon
szomorúak. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
Gyönyörű volt, amikor még sokan voltunk a fa alatt és
fájdalmas, amikor egyre kevesebben.
Felejthetetlen volt, amikor kicsi lány koromban, nem
voltam még tizennégy éves, anyuval szaloncukrot
készítettünk. Maga vette a selyem-, meg ezüstpapírt,
s nagy türelemmel vagdostuk méretre, meg cakkosra,
hogy becsomagoljuk a saját gyártású cukrokat. A
marcipános, ha jól tudom krumpli hozzáadásával
készült, a gesztenyést pedig babból varázsolta
ehetővé. Az igaz, hogy valódi marcipánosat soha nem
ettem, meg lehet gesztenyéset sem, nekem ez volt az
igazi. A kedvencem azonban a kávés szalocukor lett,
annak az ízét még most is érzem a számban.
A konyhaasztalnál ülve persze ez a mesterkedés arra
is jó volt, hogy anyu faggasson. Szerette volna, ha
kicsit többet mesélek az osztálytársaimról, különösen
a fiúkról. Vagyis ez így nem igaz, csak egyről, aki
éppen előző nap is hazáig kísért és cipelte a táskámat.
Nagyon gavallér volt, mert az övé sem volt könnyű.
Ez a kísérgetés egy ideje rendszeressé vált. Anyu
szinte minden nap azonos időben megállt a kapuban,
mintha kiszámította volna, hogy azonnal ott vagyok,
s átölelhesse fáradt csemetéjét. A Nagyváthy iskola
nem volt túl közel a Szövő utcához, ma már biztos
nem mennék gyalog, de akkor ez természetes volt.
Szóval egyik nap a díszkíséret után azt mondta
nekem:
-Akit fiú kísérget, az már nagylány, figyelj arra, hogy
be kell tartani a három lépés távolságot. Csak ennyit
kérek tőled.
No én másnap, mondtam a fiúnak, hogy anyu mit
kötött a lelkemre. Így is tettünk, én mentem elől, ő
lemaradva három lépésre tőlem a két táskával.
Mondanom sem kell, anyu ezen a napon nem várt
meg, mert amikor meglátta, hogy én félig háttal
araszolok hazafelé, a barátom meg három lépésre
szuszog utánam a két táskával, gondolom nem bírta
ki nevetés nélkül. Ha jól belegondolok, ezt nem is
lehetett. De legalább megnyugodtak, hogy a lányuk
szófogadó és ráérnek még félteni a fiúktól.
Szóval csak ültünk a konyhaasztalnál és vagdostuk a
papírokat. Anyu kitalálta, hogy csináljunk Júdáspénzt
is. Nem tudtam mire gondol, de nagyon szép dísz lett
az ötletből. Különféle színű fényes papírokból köröket
vágtunk ki fémpénz segítségével és azt egy vékony
zsinórra felragasztottuk egymást mellé. Ez a dísz ma
is megvan, immár ötven éve őrzöm és akármerre
vetett a sors, akárhol éltem, mindig jött velem és
karácsonykor a fára tettem. Soha nem érdekelt, hogy
nem illik rá, mert ma már más a dizájn… ez a dísz az
enyém, hozzám tartozik.
Az idén is felteszem a fára. S azon gondolkodom,
vajon tőlem lesz-e ilyen kedves emléke a
gyerekeimnek, unokáimnak.
