Örök dillemám a tankoláskor, hogy a három méteres csőben
legalább másfélezer forintnyi naftát ott hagyok. Kifizetve.
Majd ahány töltőállomás annyiféleképpen oszlatják el a kicsinyes aggodalmamat. Van, aki szerint a mérőállás erre a variációra lett hitelesítve. Mások szerint lehet, hogy ott hagyom azt, három litert én is, de az előző vásárló is ezt teszi, így végül vissza is kapom. Mindegy, egyszerre nem járhat mindenki jól. Egyébként most 22 esztendeje, hogy belénk sulykolódott –rá se rántsunk az üzemanyag árára. Az úgy is mindig annyi amennyinek éppen lenni kell.
1990. október 25. péntek. Napos derűs őszi nap, reggel elkel, a kabát déltájban már kigombolkozva sétálunk. Nem megy a villamos, két megállót sétálok a miskolci villanyrendőrig.
A járdán sietős emberek, a kereszteződésekben káosz. Buszok, autók torlaszolják el az utakat. A taxisok még óvatosak, kiszállnak a kocsiijaikból s egyszerű gyalogosoknak
álcázzák magukat. Az autósok anyáznak, dudálnak
s rendőrért kiáltanak.
A rokonszenv a polgári szimpátia, a taxisokkal való szolidaritás még lagymatag. Bármi lehet. A csöndes úri rendszerváltáson túl még reménykedünk egy jobb életben.
Átgyalogolom, a várost kikérem a lányom az iskolából,
hogy a hétvégén elutazunk.
Elhiszik, nem hiszik, csak azt látom, hogy már a többiekért is ott vannak. Feléled az ősi életösztön, hazafelé minden boltban veszek valamit, lisztet, cukrot, amit még látok. Nem vagyok egyedül,
szinte mindenki tele szatyorral spájzol. Nem beszélünk,
nem politizálunk még egymás között sem. Harmatosan
friss a szabadság még nem szoktuk meg a pofázást.
Előttem a megsárgult kép arról a napról. Akár rajta is lehetnék. Ismerős fiatalember HP-s sapkában a fotóst méregeti. Már minden valamirevaló pártnál jelentkezett. Ha jól tudom kerékpáros túrára is agitált már Palesztinába. Ő az, aki mindig ott van, ha valami történik. A virágokkal teli kocsit toló öregúr arcán olvasható megrökönyödés a csodálkozás. Mintha mondaná, miért pont most halottak napja előtt kell ezt a cirkuszt csinálni. Miért most kell a Lada, Wartburg és Dácia taxikat egymásba horgolni.Hazaérve tudom meg, hogy a feleségem kocsija a Kazinczy
utcai tumultusba ragadt. Vizionálok, látom felborítva, kiégve, ahogy a híradókban megszoktam. Nem tarthat vissza a család menteni indulok. Szerencsés vagyok, ismer az összes taxis. Menlevelem van, mutatom az újságot. Szerencsémre nem kritizáljuk az elkeseredett fuvarosokat.
Kihordom az újságot, kenyeret viszek, kollégám idős szüleinek a selyemrétre közben fülelek. Folyik, recseg, ropog a dráma a CB rádión. A diszpécserhölgy élet halál ura. Mintha élvezné, szinte megrészegül a hatalomtól. Görömbölyről egy temetési menet szeretné átszelni a kordont. Hiába könyörögnek, fenyegetőznek. A marcona taxisok komolyan veszik a dolgukat. A városból se ki se be.
Hazardírozok. Megjárom Mezőcsátot, hogy a betegeskedő
apósomat Miskolcra hozzam. Furcsa érzés a kihalt országúton repeszteni, mind neutronbombás támadás után lennénk. Nyéknél teljes gázzal török át. Visszafelé a lelkes sztrájk örök kalapáccsal hadonásznak. Van, szívük megenyhülnek
hozzájuk nem ér el az éterben a kegyetlen miskolci diszpécser hangja. Három napig tart a lidérc. Mígnem a televízió elé szegezett ország megkönnyebbülten nagyot sóhajt. Olyan sakk-mattszerű a végjáték. A taxisok elkullognak,
a barikádok megszűnnek. Hétfőn már mintha semmi sem történt volna.
Leltározom, 1968 óta hány tankautónyi naftát pusztíthattam
el. Mennyire sajnáltam valamikor azt a hatvan forintot, amiért csordultig töltötték a Trabantomat. Ettől az érzéstől sosem szabadulok, most is kesergek, amikor egy húszezrest pengetek le a flancos kútnál. Ha ma szerda újra áraznak, kettő ide négy oda le vagy fel. Ki figyeli ma már. Fontosabb dolgok is vannak. Most égett ki a lámpa a biciklimen.
