Miénk volt a város leglassúbb liftje a Bajcsy Zsilinszky
utcai sajtóházban. Gondolkodó típus, méltóságteljesen közlekedett a sokablakos irodaház
négy szintje között. Ráadásul
rettentően szűk volt, négyen
már csak oldalazva, szinte intim közelségben zsúfolódtunk a
nyekeregve, nyüszögve emelkedő vagy süllyedő kabinba. Megesett nem egyszer, hogy megadta magát, és akár egy félórát is
kellett várnunk a levegőtlen térben a kimentésünkre.
Nos, egy ilyen alkalommal
az a megtiszteltetés ért, hogy
egy jó ideig egyszerre négy, országos hírű művésszel osztozhattam a szűk térben. Mindannyian a Miskolci Nemzeti
Színház társulatának a vezető színészei voltak. Későre járt
azt idő, engem a közelgő lapzárta sürgetett volna szabadulásra, miközben a máig velem
élő klausztrofóbiámmal is küzdenem kellett. Bezzeg a sztárok
nem estek kétségbe. Igaz, nyomkodták a vészcsengőt, de késő
este már kihalt volt az épület.
Hogy mit kerestek a művészek a sajtóház liftjének rabságában, hová mentek ilyen későn, arról akkor fogalmam sem
volt. Négy évtized elteltével lepleződött le a rejtély, Kaló István,
a Miskolci Rádió hangmestere,
hangtechnikusa árulta el, hogy
micsoda máig is nagy becsben
tartott irodalmi felvételek zajlottak a negyedik emeleten.
Több évtizeden át ez a csupa
ablakos, késő szocreál irodaház
volt a második otthonom, de a
negyedik szintre nem nagyon
lifteztem. A rádió, a hangszigetelt stúdióival egy külön világ volt, elzártan. Oda csak
becsengethettem, s ha éppen
meghallották, beengedtek.
Stratégiailag fontos, elkülönített része volt ez a sajtóháznak. Hiszen ha valaki arra az
őrültségre vetemedik, hogy egy
ízlésének megfelelő kiáltványt
olvasna be az éterbe, könnyen
megtehetné. Vigyáztak is ám
itt erre a technikára.
Egyébként Paulovics Ágoston
barátom igazgatósága idején is
mindössze másfél órát kapott
a régió a nagy rádió műsorából. Tehát a drága stúdió kapacitásának a kihasználtsága
messze volt a csúcstól. Tehát jó
ötlet volt, amikor a rádió vezetése boltot kötött a Miskolci
Nemzeti Színházzal, hogy a nívós irodalmi műsorokat náluk
rögzítsék. Kaló István meséli,
hogy Dér Éva, Varsányi Anikó,
Avanesian Alex rendezésével
rengeteg olyan felvételt készítettek a helybéli művészek tolmácsolásával, amelyek manapság
is adásba kerülnek.
A színészek általában a színházi előadások végeztével jöttek
a rádiós éjszakai műszakba. Tehát akár Blaskó Péterrel, Somló
Ferenccel, Csapó Gyulával, Újlaki Dénessel vagy éppen Timár
Évával és Csiszár Imrével is raboskodhattam a felvonóban.
Tulajdonképpen az akkori miskolci színház valamennyi neves
művésze megfordult a negyedik
emeleti kettes stúdióban. Ez volt
a legnagyobb, itt több érzékeny
mikrofonnal is lehetett tökéletes
felvételt produkálni. Kaló Pista
barátom úgy emlékszik, az esti
mesék voltak rá a legnagyobb
hatással. Ha ezeket mostanában hallja a rádióban, rögtön
megismeri, nem álmosodik el,
mert megvárja, míg bemondják
a nevét, a hangmesterét. Büszke rá, hogy micsoda sztárokkal
dolgozhatott együtt, akikkel a
közös meló után még maradt
energiájuk egy hangulatos sörözésre. Végül is így lett színházjáró, mert mindenkitől kapott
meghívást az összes premier-előadásra.
Nem titok, hogy akkoriban
ezeknek a szalagos felvételeknek
a hangeffektusait végül csak a
fővárosi stúdióban tudták rögzíteni. Ők tudták a távolodó vagy
a közelgő lódobogást, a villamos
csörömpölését vagy a mennydörgést felvinni a hanganyagra.
Mégis tervezgették – Kobold Tamás egykori polgármester volt a
kezdeményezője –, hogy itt helyben is legyen egy igazi szinkronstúdió. Sajnos ez a projekt
végül valami miatt elsikkadt.
Kaló Pista négy évtizede
nagy vadász, most kapta meg
a védegylet Nimród-díját. Egy
jól sikerült hajtás utáni vacsorán sok minden szóba kerül.
Ám olyan nincs, hogy ezek az
éjszakai felvételek legjobb, legemlékezetesebb pillanatai ne
kerülnének terítékre. Sajnálja,
saját hangtárából már a nem
ritka bakik sem maradtak
fenn. Pedig ezekre az értékes
trófeákra is vadászott.
SZÁNTÓ ISTVÁN
