Értesítjük, december 25-én este 18 és 20 óra között külföldi hívásuk lesz. Kérjük, a megjelölt időpont előtt egy órával jelentkezzenek, mivel a megadott időpontok tájékoztató jellegűek, és a nagy forgalomra való tekintettel a külföldi hívófelek technikai problémáik miatt nem vállaljuk a felelősséget az időbeni kapcsolásért – Drága szüleim egy héttel előtte megkapták ezt a levelet. Pár napig a zöld-fehér konyhaszekrény vitrinjét díszítette, ez volt a családi üzenőfal, itt kaptak helyet a fizetnivaló belégek és minden egyéb hivatalos felszólítás, amelyekről nem volt szabad megfeledkezni.
Majd 1957 karácsonyán úgy öltözünk, mintha vendégségbe mennénk. Nagyon készültünk, édesanyám az értesítéshez még a személyi igazolványt is magához vette, mindent a kabátja belső zsebébe rejtett. Már régóta megszűnt a kijárási tilalom, a helyzet konszolidálódott, de Ilyen késő setét estében csak nem ajánlatos a ridikül. Alig 10 percnyi járásra vagyunk a villanyrendőr melletti lakásunktól a nagypostáig, mégis nagy rátartással indulunk. A Széchenyi úton már pislákolnak a lámpák, de a Kazinczyn még csak elvétve. A maradékot is úgy himbálja a jeges szél, hogy az árnyékunk is imbolyog. Anyám-apám közrefognak, hogy el ne csússzak a jéghártyás járdán. Nem hagyják, hogy a spiccvasas cipőmmel feltörjem. Az avasi kávézó vitrinjei még bedeszkázva, a szemközti Feid rádiós bolt kifosztva. A Debreceni utca sarkán már zárva a félhomályos Muskátli vendéglő, bent egy 25 Wattos égő sejtelmesen pislog, látszik a söntés előtt az asztalokra rakott székek garmadája. A nagy posta felerészben fényárban úszik.
Az egyes nagykapun csak az előtérig jutunk. Addig, ahol a négy fülke sorakozik. Az öntöttvas radiátorok sugározzák a hideget, de sebaj, annyian vagyunk, hogy beleheljük a dohányfüstös termet. Bosszant, nyüglődőm, hogy nem vihettem magammal Miklós bácsikám karácsonyi ajándékait, a cowboy coltot és a hat tranzisztoros zsebrádiót. Bezzeg apámék százszor belém sulykolják, ha beszélünk, ne feledjem el mindezt megköszönni. Miklós bácsinak.
Közben zajlik a forgalmazás. Emberek jönnek, mennek fátyolos szemmel, szipogva. Mintha nem is szenteste lenne. Nem is tudom, minek vannak az ablaktalan fülkék, hiszen mindenki mindent hall, csak fülelni kell. Jól vagyunk, és ti, mi is, minden rendben. Mit csináltok, dolgozunk, mi is, a gyerekek jól tanulnak, a miénk is, és már beszélik a nyelvet és sok barátjuk van. Egy nyelvet, a virágnyelvet beszélik. Bezzeg én még nem ismerem ezt. Hiába is fordítanák le.
Mi sem maradunk ki, míg nem kiszól a postáskisasszony – Göteborg a kettesben.
Hárman zsúfolódunk a kabinszerű kalitkába. Apám és öccse szipogva faggatják egymást. Nem tudom kivárni a sorom, bekiabálom, köszönöm a coltot. Erre anyám-apám egyszerre tapasztja be a szám. Nem is értem, de hát ők kérték, hogy el ne felejtsem megköszöni. Aztán három perc az három perc a tengeren túlon is. Figyelmeztetés nélkül szakítják meg a vonalat, pedig még egy csomó kérdésünk lenne.
Hazafelé visszajátsszuk a diskurzust. Apámék fejből, megjegyezték, Miklós hegesztő a Volvo gyárban, és már van egy motorkerékpárja. Jól megy a sora, apám nővére pátyolgatja. Miklós, nekünk Micu szép karácsonyt kíván, hozzáteszi, Lacikám nagyon szeretnélek megölelni. Apám vigasztalan, hazáig hallgatunk.
Majd Apám 5 év múlva itt hagy minket. Bácsikám, Miklós 1968 nyarán kap először vízumot. Svédországból húsz óra alatt ér haza, haza Miskolcra, első útja apámhoz a temetőbe vezet. Helyette engem ölel meg. Négy évvel később magam is meglátogatom a Tranasi temetőben.
Nem felejtem el megköszönni a zsebrádiót és a coltot. Csak már nincs, aki betapassza a számat.
