Szenzációs képes magazin,
exkluzív interjúk a világ minden szegletéből! Így hirdették
a Szovjet Kultúra névre hallgató havilapot a vonatokon.
A közepéről soha sem hiányozhatott egy színes poszter,
például a Lenin atomjégtörőről, amint az Antarktiszt szeli át. Ezen kívül rendre volt
benne egy beszélgetés Gagarinnal vagy Tyereskovával,
meg egy hírből sem soha nem
hallott moszkvai tudóssal,
hogyan igázzuk le a természetet címmel.
Különben ezt a puccos magazint soha, sehol máshol
nem sikerült volna egyenes
úton elsózni. Még pártalapszervezetek propagandistái
sem vállalták be. Erre csak
az úton lévő rikkancsok voltak képesek, amelyek csak akkor kaptak tíz Esti Hírlapot,
Nők Lapját vagy Képes Újságot, ha eladtak legalább húsz
Szovjet Kultúrát. Tervgazdálkodás volt kötelező árukapcsolással.
Jómagam is sokszor benyeltem ezt a trükköt, hiszen az
utasellátó szikkadt szalámis
szendvicséhez csak hiányzott
valami olvasnivaló is. A betűéhség elvakított.
Megjegyzem, az eltelt harminc év során semmit nem
változott a Budapest-Miskolc
közötti távolság, még mindig táblától tábláig 180 kilométerre van a két nagyváros,
és a vasúti utazási idő sem
csökkent két óra alá. Jó időben számolva, ha van mozdony, vonatvezető, és éppen
nem történik áramszedő-szakadás. Talán egyetlen pozitívum, hogy az intercityk
többségén már van 220 voltos aljzat, amelyen át szükség
szerint feltölthetjük a telefonunkat. Nagy áldás ez a szolgáltatás.
Különben ma már úgy
eltűntek a vonatokról a
műanyag kosaras utasellátók, mint az újságosok. Minek is lennének, amikor minden valamire való járaton
megtalálhatók a büfékocsik.
Vagy a guruló éttermek. Olvasnivalóra meg nincsen
szükség, kezünkben az okostelefon, amelyen át bőven kitárul előttünk az egész világ.
Igaz, amolyan autós családból származom, számomra a vonatozás mindig is
egyedi élmény volt. Annyira,
hogy máig is indulás előtt félórával már a pályaudvaron
bóklászom. Megtanultam, a
vonat nem vár. Így aztán van
egy kis összehasonlítási alapom a múltból is. Abból az
időből, amikor a Tiszai pályaudvaron reggelenként 3-4
ezer ember tolongott. Egymást érték a munkásokat
szállító szerelvények és gyárba és gyárból jövő villamosok, buszok. S itt futottunk
össze azokkal, akik kora reggelenként a fővárosba indultak eszme- és tapasztalatcserére, eligazításra valamelyik
felettes szervhez.
Élet volt a Tiszain. Telt ház
volt a restiben. Az álmatlanságban, az alkoholizmusban
szenvedők és a soha sehová
nem utazók vagy a nyugdíjas léttel soha ki nem békülő
vasutasok is itt kezdték a napot. Volt ajándékbolt, ingyen
toalett a hajléktalanoknak,
és egyszerre három újságosstand kereste az utazók kegyeit. S még két hordár is az
utasok kényelmét szolgálta
egy olyan korszakban, amikor még nem voltak kerekes
kofferok, emlékezetem szerint Kálmán és János vadászott a sok pakkal érkezőkre.
Targoncások cikáztak a peronon, s már nem kellett félnünk, hogy megcsap a mozdony füstje.
Csupán egy valamitől kellett tartanunk. Hogy lépre ne
csaljanak egy színes, képes,
szenzációkkal teli műnyomott magazinnal. Benne egy
Kremlt ábrázoló poszterrel.
SZÁNTÓ ISTVÁN
