Amolyan őszi koraeste volt,
már sötétedett, amikor munkások vették körbe a régi villanyrendőrt. Jóval a rendszerváltás után, a fene tudja,
miért, valakinek eszébe jutott,
bontsuk le ezt a vastraverzen
fészkelő kabint. Tipikus pótcselekvés volt, olyan „csináljunk már valamit” hangulatban születhetett meg a döntés.
Ott voltam, amikor kicsavarozták a talapzatról, majd egy
emelőkocsival finoman lefektették. Máig sem tudom, miért
volt annyira sürgős, hogy túl a
normál munkaidőn, késő este
bajlódtak ezzel. Sokan láttuk,
körbeálltuk. Gondolom néhányunknak eszünkbe juthatott
egy-két kellemes epizód, amelyet ott éltünk meg Miskolc
legnevezetesebb kereszteződésében. S ahogyan valaki megfogalmazta, az a hely, ahol valamikor boldogok voltunk, örökre
megszentelődik.
Talán, ha minden igaz, még
2013 tavaszán fogalmazódott
meg az ötlet, építsük újjá a kereszteződés névadóját. Először
a megyei napilapban osztottam
meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat, és magam sem hittem volna, hogy egy héten belül
máris két projektülést tartunk,
egyet a Holding, majd a szerkesztőség tárgyalójában. Ott,
helyben azonnal megtámogattuk az erre létesítendő alapítvány büdzséjét, hogy összegyűjtsük rá a pénzt. Sokáig kint
volt egy tábla az elképzelésről a
Villanyrendőr sarkán az egyik
üzlet kirakatában, de hiába.
Az akkori polgármester és Rostás László főépítész viszont már
a helyszínen jelentette be, nem
csak engedélyezik, támogatják
is a megvalósulását. Szerencsénkre éppen akkor kövezték
újra a burkolatot, így elértük,
hogy a majdani vezetékezéshez
szükséges gégecsövet beépítsék.
De valami miatt végül csak
nem készült el a villanyrendőr. Hiába kerestük a nyomát
a korabeli terveknek, még a
fémhulladékgyűjtő telepeket is
bejártuk, hátha még valahol
felleljük. Nemhiába szorgoskodtunk. Találtunk két vagy
három olyan vasnagykereskedést, amely első szóra bevállalta az anyagellátást. Sőt, sikerült
találnom egy olyan aranykezű
mestert, aki csak úgy bevállalta a szerkezet elkészítését és a
villanyrendőr felállítását. Legnagyobb meglepetésemre lelkesedett az ötletért, pedig cserébe
csak azt ígérhettük, megörökítjük a nevét az alkotáson.
Közben Koleszár Péterrel azon
ügyködtünk, milyen tartalmat
kapjon a létesítmény, hogy tudnánk a város turisztikai látványosságai közzé bevezetni. Emlékezetem szerint a terv az volt,
hogy egy olyan online fotózási
pont lehet, amelynek a képei
azonnal kiviharzanak a világhálóra. Vita volt arról, hogy
mennyire biztonságos megnyitni a kabint és szabaddá tenni a
fentről való fényképezést.
Úgy jó tíz éve még magyarázkodnunk kellett, minek is akarjuk ezt a projektet. Akadtak
olyanok, akik azzal támadtak,
hogy ez nem más volt, mint a
diktatúra jelképe. Hiába mondogattuk, ezen soha nem volt
vörös csillag és sarló kalapácscsal. Itt csak egy fehér zubbonyos, középkorú rendőr, Gárdos
János főtörzsőrmester strázsált
a kalitkájában, szájában a síppal időnként kifütyülte a piroson átfutó gyalogosokat. Vagy,
ha a lámpa elromlott, gumibotjával, karjelzéssel vezényelte
a forgalmat egy kis dobogóról.
Volt a kabinjában egy tömzsi
gumilapátos ventilátor, ami
lentről is látszott, télen pedig
a lábát egy kis hősugárzó melegítette. Egy biztos, ebből a toronyból egyetlen bebörtönzésről
vagy kivégzésről sem döntöttek.
Amikor ledöntötték, több
százan álltuk körbe. Senki
nem tapsolt. Nem hittem volna, hogy megérem a visszaállítását. Talán jó két héten belül
ismét felénk magasodik. Aztán
újra lesz miről vitázni, újraéled
a kérdés – nekünk már tényleg
csak ez hiányzott. Szerintem
Mancs és a teraszbéli lányok
társaságában jól megfér majd a
kereszteződés névadója.
