Mivel reggelenként infúzióra járok a kórházba mostanában minden nap van egy félórám gondtalan elmélkedésre. Szóval ez egy úgy történik, hogy ha ambuláns kezelést kapok oda fekhetek ahol éppen van szabad ágy.Az ilyen kezelés kezdetén először a mosdóba érdemes kimenni mert amikor már bekötnek aligha tudnék kimenni. S mi sem természetesebb, hogy ha ezt elmulasztom már az első cseppel lepötyögésekor kezdődik a spontán vizelési inger.S közbe még táncolni se lehet. Fekve.
Mit lehet? Álmélkodni, nézegetni bóbiskolni. Ha csak észre nem veszem, hogy a mellettem fekvő ágyakról két egymást követő napon másnapra már hiányzik a ketteske. Nem jó ómen. Elhullnak. Ezt onnan tudni, hogy mire megyek az ágy matraca felhajtva és jönnek a takarítónők mindent átható szagú hipós vödörrel csutakolni.
Majd jön a kedves nővér aki olyan ügyesen szúr, hogy bolhacsípésnek is elmenne. S közli, holnap tréningen lesz s másvalaki döf majd. Megtudom, időnként olyan burn off , kiégés elleni lelki gyakorlatra kell járni. Megértem, kell is. Amit ők látnak és amin ott keresztül mennek mindenképpen kell egy időnkénti érzelmi, lelki feltöltődés. Meg kell találni a középutat, a szimpátia, a tolerancia és a betegekkel való teljes együttérzés együttesében.
Ja és közben míg a fehér alkoholra hajazó folyadék lecsepeg nézelődöm. Lám jobbra annak az úrnak már olyan nagyok a körmei a lábán, hogy karmoknak tűnnek. Maga biztosan nem képes levágni. Emlékszem valamikor minden kórházban szobáról szobára jártak a borbélyok és a pedikűrösök. Jó volt hasznos volt és ezzel mindenki elégedett volt. Még újságot is kínáltak a kórházi ágyaknál. Hiányzanak ezek a szolgáltatások.
Azt már mégse várhatjuk el a nővérkéktől, hogy két ágytálazás közben manikűrözzenek is.
