A miskolci zsidó közösségnek hosszú idő után újból van rabbija.
Ebből az apróból egy jól sikerült interjút készített a miskolciszemelvenyek.blog.hu szerzője Markovics Zsolttal.
Családját bemutatná pár szóban? – kérdezi Miskolc város főrabbijától
– Ötven éves vagyok, nős, négy kislányom és egy kisfiam van. 25 éve végeztem el a rabbiképzőt, azóta dolgozom Magyarországon rabbiként. Két vidéki városban dolgoztam Miskolcon kívül, Debrecenben és Szegeden, valamint két budapesti közösségben.
– Gyerekkorát hol töltötte?
– Budapesti vagyok, ott nőttem fel, de édesapám egy szabolcsi kisvárosból származik. A gyermekkorom Budapesten telt, zsidó gimnáziumba jártam, abszolút modern gyerekkorom volt. 10 éven keresztül fociztam, hegedültem, élveztem a kamaszkor előnyeit. Zsidó gimnáziumba akkor még kevesen jártak. Ebben az intézményben a négy osztályban összesen 17 tanuló volt. A mi osztályunk öt fiatallal indult és hárman érettségiztünk le. Onnan pedig egyenes út vezetett a rabbiképzőbe.
– Mit jelent Önnek a vallása?
– Az életemet gyakorlatilag. Mindent. Egyik barátommal voltunk egy helyen és elkezdtünk poénkodni. Mondta nekem, tudod, hogy most nem vagy rabbi? Erre közöltem vele, figyelj ide, én még a vécén is az vagyok. A teljes életemet ez tölti ki. Ha alszom, akkor is rabbi vagyok, ha felkelek, onnantól kezdve míg le nem fekszem mindenhol, mindig és mindenütt rabbiként viselkedem. Ez nem egy munka, hanem egy hivatás. És egy olyan hivatás, ami az életemet teljes egészében meghatározza. Az öltözködést, a beszédet, a megjelenést, a kapcsolatrendszert és még sorolhatnám.
– Nagyon régen kíváncsi vagyok arra – nem igazán találkoztam eddig zsidó emberekkel -, hogy az askenázi zsidók származásáról szóló elméletet Önök elfogadják? Mit gondolnak róla?
– Júda Halévi, középkori költő és filozófus volt az, aki leírta ezt a történetet a könyvében. Ez a könyv arról szól – ez egy filozófiai mű -, hogy a Kazár uralkodó meghívja a világ három legnagyobb bölcsét magához, egy keresztényt, egy muszlimot és egy zsidót. Azt a feladatot adja a három bölcsnek, hogy bizonyítsák be, hogy az övék az egy igaz vallás. Akinek sikerül, annak a király és az egész országa fel fogja venni a vallását. Ez a mai történetek alapja, az eredeti tőle származik. Én magam azt gondolom, hogy a honfoglalók között – ezt ma már különböző régészeti bizonyítékok is igazolják – voltak zsidó vallású emberek és ők is éltek a Kazár birodalomban. De, hogy a Júda Halévi-féle történetnek mennyi igazságtartalma van, azt nem tudom. Van aki azt mondja úgy történt, van aki elfogadja, van aki nem.
– Vannak olyan magyar történészek, akik Aba Sámuelt is zsidó gyökerekhez kötik.
– Igen, egyébként a millennium évében látott napvilágot ez az elmélet. A zsidóság mindig próbált valami gyökeret találni a magyarsághoz, ez nagyon fontos volt számukra mindig is. Olyan történelmi bizonyíték azonban, ami ezt alátámasztaná, nincs. Nincs ami igazolná ennek a hipotézisnek az igazságát, valódiságát.
– Hogyan került Miskolcra? Azt olvastam, hogy a miskolciak hívták meg Önt erre a pozícióra.
– Igen, nekünk régi kapcsolatunk van, debreceni rabbiként sokat jártam ide abban az időben. Ez valamikor ’92-’95 körül lehetett, nagyon sokakat ismerek a közösség tagjai közül.
– Tapasztaltak-e olyan atrocitást Miskolcon, mint amilyet a szegedi közösség élt át? (szappanokat húztak rá a zsinagóga kerítésére – a szerk.)
– Nem, amióta én itt vagyok, semmiféle atrocitás nem volt. Sem levélben, sem telefonon, sem személyesen nem történt ilyen, mi abszolút nyugodt, békés életet élünk.
– Gondolom azzal tisztában van, hogy mekkora szerepet játszott Miskolc életében a zsidóság. Van olyan család az Ön közösségében, aki még a második világháborúban – és előtte – itt élt zsidósághoz tartozott?
– Igen, vannak olyan családok. Múlt hét pénteken voltam egy idős néninél, aki a 98. születésnapját ünnepelte és ebből az alkalomból én is elmentem hozzá. Felköszöntöttük a nénit, megáldottam, nagyon-nagyon örült neki. Igen, vannak olyanok, akik holokauszt túlélők, nyilván egyre kevesebben. Vannak olyanok, akik még emlékeznek a háború előtti Miskolcra, amikor majd 12000 zsidó lakott a városban és abszolút meghatározó szerepet töltöttek be a település életében. Legyen az a kereskedelem, legyen az a tudomány, legyen a gazdaság, az élet minden területén domináltak.
– Nem olyan régen jártam az avasi zsidó temetőben, a Miskolc a múltban csoporttal. Nem tudtam, hogy Miskolcon is van csodarabbi sír.
– Nem is egy, hanem három csodarabbink is van a temetőben. Most kezdik ezt a fajta „turizmust” felfedezni vallásos zsidó emberek, elkezdtek ezekhez a sírokhoz zarándokolni. Nem csak helyi és belföldi, hanem külföldi közösségek is érkeznek hozzánk.
– Azt is ott tudtam meg, hogy a zsidóknál csak egyszer kell megváltani a sírhelyet, nem többször, mint a keresztényeknél. Így egy szép helytörténeti emléket is állítanak a valaha itt élt zsidó közösségnek is ez által.
– Örökre szól. A zsidó törvények szerint a sírhelyet csak egyszer kell megváltani. Sem tíz vagy húsz, vagy ötven év múlva. Abban az esetben jár le, hogyha ne adj’ Isten bezárják, megszüntetik magát a temetőt, akkor a mi törvényeink szerint is lehet exhumálni. Ekkor átviszik a csontokat egy másik temetőbe. De olyan, hogy többször kell megváltani, olyan a mi hagyományvilágunkban nem létezik.
– Ez történt a Hejőcsaba elején lévő temetővel is.
– Igen, ott exhumálták a sírokat és idehozták az avasi temetőbe.
– A miskolci hitközségről mondana egy pár szót? Mennyien vannak, mennyien élnek aktív vallási életet?
– Az egyik legnagyobb vidéki hitközség, ha nem a legnagyobb a miskolci. Talán 200-250 zsidó él a városban. Nagyon aktív a közösség, hetente 5-6 alkalommal tartunk Istentiszteleteket. Most állunk egy nagy beruházás előtt, a zsinagóga és az azt körülvevő helységeink nagyon elmaradott állapotban vannak, ezért indul egy több száz millió forintos felújítás. Teljesen meg fogunk újulni, sok minden lebontásra kerül. Új irodákat építünk, oktatási központunk lesz, kóser boltot nyitunk egy étteremmel. Új könyvtárunk lesz, egy látogatóközpont oktatóteremmel, egy kis múzeum, egy kóser shop. Teljes változás fog történni és reméljük, hogy ezzel együtt, vagy ezzel párhuzamosan fog folytatódni a zsinagóga restaurálása is. Az első ütem hamarosan lezárul, jelenleg használhatatlan a zsinagógánk.
– Az Istentiszteleteket ott tartják egyébként?
– Az Istentiszteleteket nem, van az udvaron egy kis imaházunk. Reméljük, hogy sikerül majd a kormánnyal megállapodnunk és folytatódik a zsinagóga restaurálása. Talán lesz egy második és egy harmadik ütem, azzal nagyon szépen helyre lehetne állítani ezt a gyönyörű épületet.
– Mikor volt utoljára a zsinagóga olyan állapotban, hogy Istentiszteletet lehessen tartani benne?
– Nagyjából egy olyan hat-hét éve, már akkor is nagyon rossz állapotban volt, de akkor még tartottak benne.
– Olvastam, hogy azt mondta, kezd elöregedni városunkban a közösség.
– Nem is azt mondanám, hogy kezd elöregedni, hanem sokkal inkább azt, hogy azokkal, akikkel dolgozom, akikkel rendszeresen találkozom, azok között a fiatal és a középkorú generáció nagyon hiányzik. Nekem az első számú feladatom, hogy megkeressem őket és nekik is vonzóvá tegyem a közösségi életet és ezért az utóbbi időszakban nagyon-nagyon sokat tettünk. Öt-hat alkalommal szerveztünk rendezvényeket, amelyek nagyon szabad, jó hangulatú eseményre sikeredtek. A második világháború előtt létezett a hitközség nőegylete, a Debóra nőegylet, ami országos hírű volt. Többek között azért is, mert sokak szerint Magyarországon ez volt az első nőegylet. Ezt most újra életre hívtuk. Két-három hetente találkoznak, üléseznek. Ők gyakorlatilag az én munkámat is segítik. Az ünnepek előkészítése, beteglátogatás, sok egyéb más dolog hozzájuk tartozik és sok mindent csinálunk közösen is. Már három tagozati ülést tartottak, a legutóbbin 38-an voltak, ami egy gyönyörű szám minden tekintetben. Nem lehet manapság vonzóvá tenni egy közösségi életet, ami másból nem áll, csak az Istentiszteletből. Ehhez nagyon sok mindent hozzá kell tenni, legyen az egy felnőttoktatás, legyen az egy kirándulás. Idén nyáron elvittük a közösséget Balatonfüredre. Két turnusban voltunk, annyian jelentkeztek, hogy egy turnusba nem tudtuk berakni az egész csoportot. Olyan dolgokat kell kitalálni, ami közösségépítő, nagyon sok elképzelésünk, nagyon sok tervünk van. Ehhez kellene a zsinagóga, ami egy multifunkciós épület lenne, nem csak „arról szólna”, hogy Istentiszteletet tartunk benne. Egyrészt persze arra is használnánk, de alkalmas lenne például koncertek tartására. Azon dolgozunk, hogy a gyerekeknek játszóházat tudjunk kialakítani, ha ez megvalósul, akkor már tudnak jönni hozzánk a kisgyerekes családok is, be tudják adni a gyereke(ke)t a játszóházba és ők jöhetnek velünk imádkozni. A játszóházban lesz egy bébiszitter, vagy valaki, akit majd felfogadunk, aki a gyerekekre vigyáz, a gyerekekkel tanul. Nagyon fontos ebből a szempontból is a kóser konyhánk elkészülte. Nem lehet tömegeket úgy behozni az Istentiszteletekre, hogy 8-kor imádkozol, fél kilencre-kilencre vége és mindenki megy haza utána, valamit adni kell. Bevezettük azt, hogy a hétköznapokon, az imádkozások után együtt reggelizünk. Ekkor van egy szabad beszélgetésünk, együtt töltünk még egy plusz órát. Vagy az ünnepek alkalmával is tartunk nagy közös étkezéseket. Tanulunk, beszélgetünk, éneklünk, jól érezzük magunkat. Azzal, hogy ülj be a zsinagógába és ülj be az imaházba, imádkozzál, majd békés szabbatot neked és mindenki megy haza, azzal nem tudsz közösséget építeni. Az ma már – én azt látom -, hogy nem működik. A MAZSIHISZ vezetőségi tagja is vagyok, azt látom, hogy azok a közösségek működnek Budapesten jól, akik egyrészt az Istentiszteleteik után a hitközségnek étkezéseket adnak – nyilván az összetartó erő a fontos, nem az étkezés -, másrészt közösségi programokat tartanak. Kártyaklubbot alakítanak, most elmegyünk ide, elmegyünk oda, amelyekről nem lehet ugyan elmondani, hogy vallásos jellegűek, de beszélgetések alakulnak ki, kapcsolatok alakulnak ki, barátságok alakulnak ki, és ez nagyon-nagyon fontos. Ha ilyen programok után azt mondom nekik, hogy figyeljetek, gyertek már el, mert szükség van rátok, számítok rátok, akkor el fognak jönni, mert magukénak érzik a közösséget, mely tele van ismerőssel, baráttal. Az is egy más dolog, hogy bemegyek a templomba és tartok egy Istentiszteletet és az is egy más dolog, hogy én például – vannak olyan fiatalok, akikkel rendszeresen szoktam találkozni és – ha kell, megiszunk egy sört, ha kell, akkor együtt zsugázunk, tehát lássák azt, hogy én is olyan hétköznapi ember vagyok, mint ők. Egy amerikai rabbi fogalmazta meg ezt nagyon jól egyszer. A rabbinak az a legfontosabb feladata, hogy be tudjon menni az emberek közé. Ne legyen meg az a távolság, hogy én itt vagyok legfelül és megközelíthetetlen vagyok. Nem lehet megkeresni, nem lehet hozzám szólni, mert én vagyok a nagy rabbi. Ebben a tekintetben nagyon nyitott vagyok, a tanítványaimmal szemben is. 16 évet töltöttem el Szegeden, tanítottam a Juhász Gyula főiskolán, tanítottam sok helyen. Vallástörténetet is tanítottam, szerintem ötven éve nem volt olyan, hogy egy rabbi bibliát tanított. Ezekben a kérdésekben nagyon nyitott vagyok, mert szerintem így lehet közösséget építeni. Ha jön majd a hó, akkor már szervezzük, hogy megyünk a Bükkbe a gyerekekkel, megyünk szánkózni. És ha elesek a szánkóval, akkor elesek.
– Szabó Sándorral, a belvárosi református közösség vezetőjével is arról beszélgettünk, hogy talán az idősebb korosztály jobban visszatalál Istenhez. A fiatalok rohanó hétköznapjaiba nehezebben fér bele a vallásosság.
– Változó. Magyarországon ennek van egy hagyománya, hogy tényleg sajnos, ahogy idősödik az ember, ahogy közeledik az elmúlás, úgy kezd visszatalálni gyökereihez, úgy kezd visszatalálni a vallási közösségéhez. Nagyon szeretném azt, ha az én közösségem továbbra is ilyen jól működne rengeteg-rengeteg fiatallal. Meg kell találni azokat a pontokat, melyekkel egy fiatalt be tudsz vonni a közösségbe. Azzal, hogy gyere üljél le, amikor felállok, akkor te is álljál fel, azzal nem lehet. Azzal viszont, ha azt mondom, gyere menjünk el biliárdozni, menjünk el dartsozni és közben beszélgetünk, vagy csak üljünk be egy teára és közben számos dolog szóba kerül a zsidóságról, a hagyományokról, úgy, hogy észre sem veszed, hogy a beszélgetés közben én effektíve tanítalak téged, szerintem ez a követendő példa.
– Mikor volt utoljára rabbija a miskolci közösségnek? Mert erről eltérő információkat olvastam.
– A ’70-es években dr. Shück Jenő volt az utolsó, de ő nem lakott itt, Pestről járt ide. Előtte a háború előtt-alatt volt utoljára tényleges vezetője a miskolci közösségnek.
– Óriási veszteségeket szenvedett a miskolci közösség a háború alatt, az elhurcolt majdnem 10 000 emberből csak 3-400-an tértek vissza és közülük is sokan elvándoroltak. Nem is csoda, hogy a hitközség nem tudott két zsinagógát fenntartani.
– Igen, sokan a visszatértek közül is elvándoroltak, csoda az is, hogy a Kazinczy utcai épület megvan és csoda az is, hogy egy élő közösségről beszélünk.
– Mi tetszik Önnek a legjobban városunkban?
– Miskolc nagyon sokat változott pozitív értelemben, én emlékszem a kilencvenes évek városára. Nekem, ami fantasztikus módon tetszik, az a belvárosi rész. A hangulata miatt tetszik nagyon.
– Kedvenc helye Miskolcon?
– A Déryné utca egyértelműen. A múltkor voltunk gyermekeimmel a diósgyőri várban is, nagyon jól szórakoztunk, nagyon jól meg van csinálva. A srácoknak nagyon bejött, remélem a stadion hamarosan elkészül és akkor mehetünk a mérkőzésekre is.
– Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám, sikeres közösségépítést kívánok Önnek és kellemes itt tartózkodást a családjának!
Eredetiben a miskolciszemelvenyek.blog.hu oldalon található az interjú.
