Gondolná, hogy a szürke háziegér az egyik legdörzsöltebb kisállat? Óvatos, tanulékony s az álcázás, a rejtőzködés nagymestere. Egy hónapba telt, hogy a hét hívatlan szobatársamtól
szörnyű módon megszabaduljak. Autodidaktaként
lestem el a vadásztudományt, amit a szomszédunk macskája feltehetően már a mamatejjel szívhatott magába. Miközben hatodszorra se sikerült beélesíteni az egérfogót, s sokszorosan megcsípte az ujjamat, bekattant a már csaknem
elfeledett egeres emlékem. Hiszen valamikor a múlt században hónapokig ezekkel a rugós csappantyúkkal keltem- feküdtem.
Alkotói válságomat egy fontos telefonhívás zavarja meg a Bajcsy Zsilinszky úti szerkesztőségben. Így tudom meg illetékes elvtárstól, hogy a Vas és Fémipari Ktsz egy millió egérfogó gyártására kapott megrendelést. Akkori szokás szerint egy impexen keresztül – keményvalutáért, dollárért
egy fél évig tonnaszámra gyárthatják ezeket a kicsike, gyilkos eszközöket Nigériai megrendelésre. Mint szemfüles
tollkoptató másnap a Zsolcai kapu felé buszozok, az elnök Partizán utca hét szám alatti irodájába. Első kézből próbálom megérteni ennek az exportnak a jelentőségét. Megnézhetem, a mintapéldányt
– azt a fatalpas, drótos energiatakarékos szerkezetet – amelyből manapság három darab ezer forint. Prezentálja a működését, igaz szárazon, még egy tengeri malacot se léptetnek fel a show kedvéért.
Hallgatom a vezetőség lelkes beszámolóját. Ha sikerül, – reménykednek – ez a tőkés relációs kiszállítás, akár a nyugati piacokra is utat tör. Ha a miskolci egérfogók
megállják a helyüket Afrikában s ennek híre megy a fél világot elláthatjuk ezzel az okos szerkesztyűvel. Sokáig csodálom ezt a korabeli high–tech micsodát. Lázba jövök a lehetőségek hírére. Lelki szemeim előtt látom, ahogyan ezért sorakoznak a bécsi Gerngross áruház előtt. Az elnök a fejembe lát, hármat kapok ajándékba. Estére a fő – és az olvasószerkesztő is egy ilyen herkentyűvel gazdagabb. Megsejtem, ezzel az elkötelezettséggel én is csapdába kerülök.
Hetente kötelességszerűen tájékoztatom az olvasóinkat,
hogy miként alakul az exportkötelezettség teljesítése.
Szerencsémre két ismerősöm és barátom dolgozik ott, Klein Zoli bácsi és Kékesi Tibor az aranykezű villanyszerelő.
Tőlük naprakészen ismerem a gyártási technológia
legapróbb problémáit is. Még a Nigériából érkező hálálkodó leveleket is megosztom a nagyérdeművel. Sőt pezsgőzök is, amikor az utolsó egérfogóval tömött ládákat leszögezik a vámosok. Hogy aztán fizettek e a nigériaiak, s hogy szövetkezet megkapta e a kialkudott zöldhasuakat arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy miközben ezeket
a Miki Mausok irtására föltalált szerkezeteket ácsolták a Márta bányai üzemben, távolságban ettől nem messze, sokat tudó gyilkos ágyukat, aknavetőket is is gyártunk Diósgyőrben. Csak ennek az üzemrésznek a közelébe se mehettünk. Illetve csak egyszer, amikor Rudolf Schuszter, a majdani köztársasági elnök, még, mint a kassai városi pártbizottság titkára egy delegációval városunkba látogat.
Akkor, egyszer tudósítóként megnézhettem, hogyan készülnek ezek a harci eszközök. Amelyeknek a tűzcsóváit gyakran láthattuk Tapolcáról, ahogyan az egyik kies bükki gyakorlóterepről belőtték a Lófőtisztás elzárt végét.
A miskolci gyalulatlan, fatalpas egérfogók fölött eljárt az idő. Kiismerhették a rágcsálók. Nem robbantunk be a világpiacra ezzel sem. Mint gyakorlott egerész, megsúgom,
hogy a német, fekete műanyagfogók a legjobbak. A kerek, rácsos kelepcék meg fabatkát se érnek. A tubusos ragasztók viszont világszínvonalon csípik el a rágcsálókat, amelyek a dióra éheznek a legjobban.
Egyébként ígérem, kíváncsiságból, utánajárok mi lett a miskolci egérfogók gyártásának a sorsa. Az ágyúkét és az aknavetőkét már tudom.
