Életének 89. évében meghalt Ungvári Tamás – tájékoztatta a család a a médiát. A Széchenyi- és József Attila-díjas író, műfordító, irodalomtörténész 88 éves volt.
Az igen aktív közéleti szerepvállalású író utoljára június 15-én tett közzé bejegyzést Facebook-oldalán, miszerint gyengélkedik, s most talán először lemondja az egyik dedikálását-
Wikipedia-oldala szerint 1930. szeptember 25-én született, az Eötvös Gimnáziumba a numerus clausus miatt nem vették fel, így került a Zsidó Gimnáziumba. Diplomát 1952-ben, 21 évesen szerzett az ELTE angol-magyar szakán.
Először Tatán tanított egy általános iskolában, majd a Csillag című folyóirat rovatvezetője lett. 1959-től a Magyar Nemzetnél dolgozott szerződéses munkatársként. 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschau szerkesztője. 1960–1961-ben a Petőfi Színház dramaturgja. 1970-től a Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980–1981-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára.
Több külföldi egyetem vendégprofesszora is volt. A Cambridge Egyetemen a Churchill College „overseas fellow” tiszteleti tagságban részesült. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban. IREX csereprofesszorként a Columbia, a Yale és a Harvard egyetemen tartott előadásokat. Művelődéstörténetet tanított a Zsidó Egyetemen, a Rabbi Szemináriumban.
Ötvennél több önálló könyve jelent meg, regények, tanulmányok, esszék, továbbá több tucat színdarabot és regényt fordított magyarra.
Munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték, így többek között Széchenyi- és József Attila díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét és Budapest díszpolgára. Közéleti tevékenységét többek között a Radnóti Miklós antirasszista díjjal és a Hazám-díjjal ismerték el.
Tarlós István főpolgármester szombat délután közleményben közölte: Ungvári Tamást a főváros a saját halottjának tekinti.
Hú de, sok nekrológot írtam már az újságokban. Barátaimról, kollégáimról és nagy emberekről. Tamás aligha egy ilyet várna tőlem. Mivel volt egy közös szerelmünk a magyar tenger, korábban gyakran találkoztunk a Balatonnál. Sokáig az újságíró üdülőnél volt a nyaralójuk, s mint vidéki firkász boldoggá tett ha szóba állt velem, a Tanár úr.
Tanár úrral élvezet volt beszélni, beszélgetni. Szerintem amit amiről Ő nem tudott az talán még nem is létezik.
Emlékszem a kedvenc sztorijára, amit többször is megosztott velem. Imádott hajózni, vitorlázni, de sokáig Ő sem kapott engedélyt motoros csónakázásra. Ám egyszer maga a miniszterelnök Horn Gyula kereste, hogy kitüntetnék a munkásságáért. Szerényen szabadkozott majd alkudozni kezdett – lemondana a tiszti keresztről, akármennyi csillaggal ékesítenék, helyette engedélyt szeretne a motoros csónakázásra a Balatonra. A miniszterelnök se mindenható, neki se volt egyszerű a különleges privilégium kijárása. Végül a az elismerés mellé bónuszként beavatták a vízi mentők sorába, s ezzel hivatalosan is repeszthetett a tavon. Higgyék el óriási élmény , ahogy egy ilyen jármű keresztül kasul szeli a Balatont.
