Éppen tegnap volt harmadik bírósági tárgyalásom, a hivatalos személy elleni erőszak ügyében. Ha valaki még nem tudná – sajnos én ezzel kelek ezzel nyugodnék – 2017 novemberében két rendőrnek álcázott rendész ,egy parkolási ügyben lerohant, megvert, megbilincselt és fogdába vitettek.
A bennfentesek már az ügy legapróbb részleteivel is tisztában vannak, a fenének se untatnám Olvasóimat a nyomorúságommal, de amikor ma reggel megláttam a miskolci rendészet életmentő tanfolyamáról szóló híradást, rögtön csettintettem. Óriási, helyes, nem árt, ha a fiúk, lányok tisztában vannak az újraélesztés fortélyával, ismerik a szívmasszást, s még szájon át is tudnak lélegeztetni.
Hála és köszönet annak, aki ezt projektet kitalálta és vállalta a tanfolyam megtartását. Ám előtte az állomány gondolkodás módját kellene megváltoztatni. Szükség lenne elmagyarázni mindannyiuknak, hogy nem a hajdani munkásőrség egyenes leszármazottai és a fizetésüket mi, miskolci adófizetők dobjuk össze. S ha már rendőröknek álcázzák, magukat próbálják a szlogenjüket is magukévá tenni – a Szolgálunk, és a védünk! – mindkét szó fontos, kötelességük. Kevés az, hogy a polgármester kiruccanásai körül legyeskednek és minden piti tolvaj fülön csípéséről ódákat zengenek.
Ezt azért merem felróni, mert a tegnapi tárgyaláson, a bírónő megkérdezte, mondtam e, hogy sietek, pontos időre kell mennem a kórházba.
Igen, valami olyasmit mondott, hogy dolga van – ismerték el a fiatalemberek.
- S ilyenkor tudják e méltányolni, ha a polgár jelzi, hogy fontos találkozója van.
- Nekünk a megkezdett intézkedést be kell fejezni.
- Magyarul, mindenki le van tojva, ha ők úgy gondolják, hogy intézkedésben vannak akkor mindenkinek haptákban kell állni.
- Bezzeg ha a bíróság bekéri az ottani kamerák állapotáról szóló feljegyzést – az a válasz, hogy ezeket csak két évig őrzik. Ez azért lett volna fontos, mert korábban azt mondták azok a kamerák éppen akkor romlottak el. Mindkettő, egyszerre, ezek szinkronban adják meg magukat. Ilyen a véletlen.
Tessék elképzelni, hogy az intézkedéskor kiszakadt a nadrág az ülepén. Ahogy rám ugrott, kára keletkezett, pontosan ötezer forint értékben. Most a tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy vélhetően szűk lehetett a pantalló szabása.
Hozzáteszem, minden okmányomat rögtön, készségesen átadtam, s vártam, hogy felírják, amire kíváncsiak. Úgy öt perc elteltével rákérdeztem, csak akkor szálltam ki, hogy mikor kaphatom vissza az igazolványaimat. Majd a vita hevében jeleztem, beülnék a kocsiba, mert nem érzem jól magam. Erre az volt a reakció, akkor lefújjuk, erőszakot alkalmazunk. Természetesen ők, ha valamit megígérnek az úgy is lesz. Tényleg levertek, megbilincseltek, előtte azért a fejemet beverték a kocsi küszöbébe. A gázt viszont megspórolták.
Most tessék elképzelni ezeket az urakat, amint éppen újraélesztenek. Most mondom, ebből én nem kérnék.
Egyébként az utólagos magyarázkodás még az előállítóban is csak annyi volt, hogy semmilyen gyógyszert nem vehetek be, mert így akár öngyilkos is lehetnék. Egyébként is a gyógyszeremet már ott a helyszínen összelapították, amikor a testes rendész a hátamra ugrott. A rendőrségen is felkészültek voltak, amikor kértem, hogy hívjanak orvost vagy engedjék, hogy behozzák a gyógyszereimet, azt a választ kaptam – nem kell, mindjárt jönnek a forrónyomosok. Megóvtak, hogy kárt tegyek magamba. Elvégre ez az ő dolguk lesz….
Ennyit erről a tanfolyamról.
A tárgyalás sok egyéb részletét is megosztanám, de a szaftos részleteket inkább a most megjelenő könyvemben szivárogtatom ki.
