Vírusírás (14)
Nemzeti védőcsomag.
Most, ahogy visszaolvasom, ez nagyon jól hangzik. Örömmel vettem volna, ha csenget a postás, átnyújtja nekem a kormány önzetlen küldeményét: egy picinyke pakkot, benne egy védőmaszkkal és egy védőkesztyűvel. Nekem, mint 65 év fölötti magyar állampolgárnak.
Nem hiszem, hogy ennek bármilyen logisztikai akadálya lenne, hiszen az elmúlt években rendszeresen jutott a családoknak nemzeti konzultációs küldemény. A borítékoló brigádok tehát léteznek, a címünket tudják, és a Posta is jól működik, így vélhetően csak a szándék hiányzott a nemzeti védőcsomag feladásához.
Mindez arról jutott eszembe, hogy miközben milliószámra érkeznek hazánkba a védőfelszerelések, s ezekből jut a szomszédos, a baráti és a testvéri (van még ilyen?) országoknak is adomány formájában, aközben a honpolgárok csak nagy vesződségek árán, méregdrágán vagy sehogy nem jutnak a kórokozó diktálta eszközökhöz, illetve az élelmesebbek maguknak varrnak maszkot (kesztyűt és védőruhát macerás lenne), a szorgos önzetlenek másoknak is.
Ugyanakkor olyan hírek zúdulnak ránk, hogy több országban ingyen osztogatják a lakosságnak a védőfelszerelést, sőt automatákat állítottak fel, ahonnét baráti áron bárki vehet magának az életét megóvó eszközökből. Nálunk még a gyógyszertárakban sem kapható.
Semmiképpen nem fogadom el ezt a helyzetet, de ha már így van, akkor legalább a – joggal – agyonféltett korosztálynak miért nem lehetett egy (nevezzük a mai divatnak megfelelően nemzetinek) csomagban önzetlen gesztusként küldeni a raktárakban milliószámra
heverő felszerelésből? Kezdve természetesen az egészségügyi intézmények dolgozóival! Kezdve az idős otthonok és szociális intézmények lakóival! Kezdve az ott dolgozókkal! Folytatva a 65 éven felüli nyugdíjasokkal. Hány tíz- vagy százezer maszk, kesztyű ez a repülőkkel beszállított és módszeresen elraktározott milliókból? Töredék.
Ha ez megtörténik (mit bánom én, fogjuk fel akár kiváló PR-fogásnak), akkor megkönnyebbülünk, mert nem csak verbális offenzívát tapasztaltunk volna a vírus elleni háborúban, hanem az ország lelkiismeretét megnyugtató gesztust is. Bár nem végleges és nem is mindent orvosló megoldás ez, de legalább azt érezhetnék az ápolók, a gondozók, az orvosok és a 65 éven felüli polgárok, hogy hazájukban – félre téve a politikai marakodást, a hatalmi párbajokat és az érdekszövetségek óhajait – most óvó szemmel valóban rájuk figyel nemzetük.
