Magam is pincérkedtem, nem is olyan régen, a múlt század hatvanas éveiben. Szántódon a révcsárdában és Aligán voltam csálinger szinte minden vakációban. Nem kerestem , kaszáltam, nyaranta megkerestem a Balaton mentén a télira valót.
Hajnalban tányérokat törölgettem, korán reggeliztettem a németeket , déltől éjfélig meg főúrként szolgáltam. Mint kiskorú nyugodtan számlázhattam a kollégák helyett, mondták ha az ellenőrök megcsípnek legfeljebb kirúgnak, másnap meg visszavesznek.
Nagy buli volt megtanultam a szakmai minden fortélyát, ellestem, hogyan verjük át a kedves vendéget. A szürkebarát literje 48 míg az olaszrizlingé 28 forint volt. Ránézésre megsaccoltam ki lehet az aki képes megkülönböztetni a két ítókát. Egyszer buktam le, amikor a Badacsonyi pincegazdaság igazgatójának próbáltam bizonygatni, hogy én szürkebarátot vittem nekik. Szerencsémre olyan prezentációval leptem meg, hogy könnyesre röhögte magát és az asztaltársasága. Mondta régen szórakozott ilyen jól.
Kardra fűzve vittük ki a rabló pecsenyét ám előtte a tálaló asztalnál minden nyársat megvámoltunk. Este 10-kor bezárt a konyha elment a séf, innentől eladhattuk a dugi pecsenyét, a vendég előtt lobbantottuk lángra a magunk készítette kard kollekciót. S ha egy téeszcsoport kitöltötte magának a kimondhatatlan nevű ételizesítőt stampedlis poharakba természetesen ezt is felszámoltuk.
Ha a vendégnek megtetszett a csárda mázas kancsója azt is eladtuk, csak a főnök meg ne lássa. Majd hajnaltájt, kapuzárás után halomba raktuk a zsetont és számolgattunk, jutott nekem is. Mindennek ára volt két hónapig nem aludtam egy normálisat és a presszókávéval stimuláltam magam. Betegre.
Abban az időben – pontosan 1968 a Balatoni nyár legszebb, legcsodálatosabb éve, az igazi Zimmer Feri esztendő -mindegy volt adnak e jattot vagy nem mi így is úgy is lehúztuk a vendéget.
Kár, hogy augusztus huszadikára secper kiürült a magyar tenger partja, a nagy politika beleköpött a levesbe, megkezdödött Csehszlovákia megszállása és ez véget vetett a mulatságnak. 
Mint volt szakmabeli máig sem tudom egy étteremben mennyivel illő kiszúrni a felszolgáló szemét. Mennyi az annyi, mennyi borravalót illik adni, hogy legközelebb már ne köpjenek a levesembe. Talán azt tartottam a legjobbnak , hogy ne hozzannak zavarba, ha a vendéglátó hely felszámolja a szervizdíjat, de úgy, hogy erre az étlapon figyelmeztetnek. Előre tudom nyista borravaló hiszen ott van a felszolgálási díj a számlában. Erre a NAV sem tud kifogást emelni.
Különben Velencében – minden számlát átböngészek, hátha kötekedhetek egy jót – ott úgynevezett asztalfoglalási díjat számolnak a szervirozás helyett. Ráadásul olyan sokat, hogy abból itthon már egy asztalra is futotta volna négy székkel. S párnával.
Nos, ime ez a számla Miskolcon lett kiadva – szervizdíjjal – kérdeztem, akkor ugye benne van e a jatt, nem rendített meg a válasz – elárulta a kedves készséges felszolgáló, aki kitünően tette a dolgát, hogy az külön jár- járna.Megértettem. Lám tényleg még így is olcsóbb mint Olaszországban ahol a pincérek még virtuálisan bútorkereskedéssel is foglalkoznak.
Erre mondják a jó barátok, jó barátjai – aki képes ilyeneken fennakadni az egye az asszony főztjét, kerülje el a vendéglőket vagy kotyvasszon magának házi lecsót. Aki sajnálja a pincérek mellékesét az ne urizáljon… tökigaz.
