Ez nem az én napom volt. Bár még nincs vége, sok jót nem remélek. Hét óra tájban kezdem a sétálást, a póráz vége Edénél van. Én megyek utána közben a telefonomat is lesem. Próbálok két helyre, két irányba koncentrálni már amennyire a koromban még lehetséges. Ha Ede a fehér szőrpamacs úgy dönt, hogy egy egy virágot vagy bokrot alaposan górcső alá vesz az akár öt perc is lehet. Megtehetném, hogy elhúzom, de értelmetlen mert innentől bármerre is mennék visszaránt. Így aztán megesik, hogy észrevétlenül, nagy sunyin éppen a bokor közé rejti a rakományát. Ma sajnos ez megesett. Még szerencse, hogy az utcánkban semmi nem marad észrevétlen. Visszafelé battyognánk amikor egy velem egykorú matróna állja az utamat, a teli bevásárlókocsija mögé lapulva. Álcázta magát. Jelezte, hogy elhagytunk valamit. Ede kiengedte aminek ki kell jönnie.
Mondom tök igaza van. Jó, hogy tetszik szólni. Külön köszönöm, hogy itt strázsál, s vigyázott rá, ne, hogy már elvigye egy illetéktelen. S ha már ennyire gondosan őrzi a kutyagumit a mi házunk elé is kiállhatna. Naponta kétszer is takarítok az idegen ebek után. Na, meg ha már ilyennel foglalkozik szívesen lejátszom neki a privát videóimat, amin a környék kedvencei éppen a mi pázsitunkon engedik le a fáradt szilárd üzemanyagukat. Szóval magas cével kezdtünk, mert korán lehetett, s a nagy melegben egyikőnk se aludhatott prímán ám végül a spontán tárgyalás szívélyes baráti hangulatban zárult. Akár holnap is találkozhatunk. Ő a banyatankkal én meg Edével megyek a szokott időben. Ő figyel majd én meg csomagolok mint ma reggel is.
Úgy 11 óra tájban merő felüdülés volt a tapolcai Lidlben. Rakodom a pénztárpultra amikor egy olyan harmincas kakadu frizurás agyontetovált apuka nevelő célzatú előadásba kezd. Elmondja, ő bizony nem olyan mint én lennék – ő maga elé engedné az egy kenyérre sorakozó tolókocsis fiatal embert. Aranyszíve lehet, válaszolom, de amikor már a rokkant odajött már kipakoltam a pénztár elé. Különben még semmi se késő. Megszakítjuk a blokkolást és a járásképtelen fiatalembert előre engedem. Na erre mondják, van sapka nincs sapka. Forrósodik a levegő. A mögöttünk sorakozók egyre idegesebbek. A kakadu nem talál fogást, a motoros székes fiú nem akar előre gurulni, a nejem viszont már nem enged a huszonnyolcból. Előre engedjük. Mondja ráér, szívesen kivárja a sorát. A tetovált Makarenkó elbizonytalanodik, a pénztáros is elbizonytalanodik. Ő bizony nem szakítja meg a vásárlásomat. Nem szeretnék cirkuszt, s csak előre tuszkoljuk a kerekes fiút. Szegényke úgy jár mint a a gyengén látó néni akit akarata ellenére cibálnak át az úttörők az utca másik oldalára. A kakadu hajas morog, duzzog csillapítanám. Erre megfenyeget, találkozunk majd a parkolóban. S tényleg összefutunk. Már nem bír magával, megjegyzi ferdén parkolok. Erre is igazat adok neki. Ígérem, legközelebb szögmérővel derékszögbe mérem ki a helyem. Szabadkozom a napsütésre. Figyelmeztetem, ha teheti menjen árnyékba, mer akár napszúrást is kaphat. Hiába minden kedvesség, látszik, hogy nem is azért jött, hogy vásároljon. Neki most ki kell engedni a gőzt. Én meg ugye kapóra jöttem..
Csak tudnám napestig mi vár még rám. Legjobb lenne már ágyba bújni.
