A következő héten Makai Mártika a a legcsodálatosabb szerkesztő a képzeletbeli 1992-ben.
- Márta, íme a cikkem hétvégére, most gépeltem le a Robotron írógéppel, tessék parancsolni…
- Hmmm, szépecske. Bár kulturális rovatvezető is voltam, ez közölhetetlen, most 1992-ben. Bár, ha nem tévedek, lesz 2025-ben egy magyar író, valami Krasznahorkai nevű ipse Gyuláról, aki irodalmi Nobel-díjat kap majd és ilyen stílusban ír egész regényeket, ezer és ezer oldalon ebben a stílusban. De most menjen, és írja meg érthetően olvasóinknak, miről ülésezik a Városháza holnap.
Ez nem a hegedűs – ez egy círmos, egy macska
Ott ült a bádogperem legszélén, ahol a rozsda már nemcsak puszta oxidáció, hanem a lassú, kérlelhetetlen enyészet mélyvörös sormintája volt a város lüktető teteme felett, egy macska volt ez, de ne afféle házi kedvencet képzeljenek el, hanem egyfajta szőrös metafizikai bizonyítékot a világ teljes és tökéletes közönyére, a május, ez a csalóka és kegyetlen hónap, bódító orgonaillattal próbálta elfedni az alant elterülő aszfalt fojtogató kipárolgását, de a macskát nem lehetett ilyesfajta olcsó trükkökkel félrevezetni, lent, a mélyben, az utcák labirintusában hangyányi emberek rohantak értelmetlen céljaik felé, aktatáskáikba zárva a reménytelenség apró, pecsétes dokumentumait, az állat pupillája keskeny résnyire szűkült, mint egy ítélethozó tekintete, aki már régen unja a vádlottak véget nem érő, szánalmas mentegetőzését a háztető dőlésszöge pont akkora volt, hogy onnan már ne csak a horizontot, hanem magát a kozmikus ürességet is látni lehessen, azt a sötét, tátongó vákuumot, amelyben a csillagok csak jelentéktelen porszemek a macska bal füle megrebbent, talán egy távoli villamos csikorgását észlelte, vagy talán csak egy angyal zuhanását hallotta meg a szomszédos bérház belső udvarán senki nem nézett fel rá, mert ebben a városban az emberek már régen leszoktak arról, hogy a fejük fölé tekintsenek, félve attól, hogy a végtelen égbolt látványa végleg megsemmisíti maradék önérzetüket a Nap, ez a hatalmas, égi vágóhídi lámpa, kíméletlenül világította meg a macska megkopott bundáját, amelyben bolhák hadserege vívta kilátástalan szabadságharcát ez a nevetni valóan tragikus látvány, ez a kiszolgáltatott, mégis gőgös fenevad, maga volt a létezés paródiája mert mi más lenne a humor, ha nem az a pillanat, amikor a pusztulás szélén állva még megigazítjuk a bajszunkat? A tetőablak mögül egy öregasszony nézett ki, arca, mint egy kiszáradt folyómeder, amelyben már csak a magány hordaléka maradt meg nem látta a macskát, csak a semmit látta, azt a sűrű, ragacsos semmit, ami átfolyt az ujjai között, valahányszor megpróbált megkapaszkodni a múltjában a macska ekkor egyetlen, lassú mozdulattal felállt, gerince úgy görbült meg, mint egy gótikus ív egy elhagyatott katedrálisban minden egyes csontja, minden egyes ízülete a fájdalomról regélt, arról a mély, zsigeri fájdalomról, amit csak az érez, aki tudja: nincs hová hazatérni egy veréb szállt le a közeli kéményre, tollas kis élete csupán egy pillanatnyi remegés volt a mindenség óraművében a macska nem mozdult, nem támadott, mert tudta, hogy az éhség csak egy újabb lánc, amivel a sors a földhöz kötözi az élőt. Nevetséges volt ez a türelem, ez a szinte szentté váló mozdulatlanság a szétmálló cseréptenger közepén a távolban egy harang kondult meg, hangja nehéz volt és ólomszürke, mintha maga az idő próbálna megfulladni a saját visszhangjában a macska ekkor, és csakis ekkor, belenézett egyenesen a Napba, és nem pislogott ez a nézés volt a végső lázadás, a néma üvöltés a süket Isten fülébe lent a téren egy bohóc próbált lufikat árulni, de a gyerekek sírtak tőle, mert megérezték rajta a romlás és a smink alatti halál szagát a macska mancsa megcsúszott a vizes bádogon, egy pillanatra elvesztette méltóságát, és ez a kis botlás sűrítette magába az emberi sors minden groteszk esendőségét de nem esett le, nem, a gravitáció még nem tartotta méltónak arra, hogy magához ölelje a szél hirtelen felerősödött, és újságpapírokat kergetett a háztetők között, híreket a tegnapról, amik ma már senkit sem érdekelt egy politikus beszéde, egy gyilkosság krónikája, egy elfeledett szerelmi vallomás – mind csak szemét a macska talpa alatt mennyire szomorú ez a diadalmas magány, gondolhatta volna valaki, ha lett volna ott bárki, aki képes a gondolkodásra de a város csak hörgött, mint egy haldokló óriás, akinek tüdejét telefüstölték az álmok és a gázolaj a macska nyávogott egyet, de hangja elhalt a szmogban, nem volt benne se kérés, se panasz, csak a puszta létezés ténye egy fekete limuzin siklott el lent, üvegablakai mögött arc nélküli hatalmasságok tervezgették a világ végső felszámolását a macska tudta, hogy ők is csak porból vannak, és a porba térnek vissza, csak az ő poruk talán egy kicsit drágább lesz a másénál aztán hirtelen eleredt az eső, az a májusi, langyos és alattomos eső, ami nem tisztít, csak elmaszatolja a koszt a víz végigfolyt a macska hátán, kijelölve a pusztulás újabb útvonalait a bundájában az állat nem rázta meg magát, hagyta, hogy az ég könnyei átáztassák, mint egy eldobott, ázott rongyot itt volt a pont, ahol a komikum és a tragikum végleg összeolvadt egyetlen, felismerhetetlen masszává egy macska, aki nem fél a víztől, mert már nem fél semmitől. Az óramutatók körbe-körbe jártak a toronyban, de minden körrel csak mélyebbre ásták a jelent a múlt sírjába a macska szeme most már nem arany volt, hanem sárgás köd, amiben elveszett minden értelem valahol messze egy hegedű szólalt meg, hamisan és fájdalmasan, mintha valaki egy rozsdás késsel próbálná elvágni az éjszaka torkát a macska felemelte a fejét, és a messzeségbe nézett, oda, ahol a város fényei már csak halvány, beteges pislákolássá szelídültek ott, azon a határon túl, kezdődött az igazi sötétség, az a fajta, aminek már nincs szüksége fényre a láthatósághoz mennyire felesleges minden mozdulat, minden lélegzetvétel, sugallta a macska minden egyes szőrszála és mégis, ott maradt, dacolva a széllel, az esővel és a fokozódó kétségbeeséssel mert elmenni annyi lenne, mint elismerni a vereséget, maradni viszont maga a folyamatos, lassú kapituláció. A tetőablak mögött az öregasszony eloltotta a lámpát, és a szoba belehullott az árnyékok végtelen gyomrába a macska most már teljesen egyedül volt, ha ugyan lehet egyáltalán egyedül lenni egy olyan világban, ahol még az árnyékunk is elhagy minket a sötétben egy távoli villám világította meg a horizontot, egy pillanatra felfedve a világ kísérteties csontvázát a macska nem rezzent meg, a dörgés számára csak egy újabb üres fenyegetés volt a káosz részéről a bádog alatt, a padláson, patkányok rágták a régi leveleket, rágcsálva a történelmet, ami már senkinek sem hiányzott ez a hierarchia, ez a fentről lefelé tartó pusztulás volt az egyetlen rend, amit a macska elismert majd, mintha csak megunta volna a saját halhatatlanságának illúzióját, a macska elindult a gerinc mentén léptei nesztelenek voltak, mint a bűntudat, ami éjszaka lopakodik be a hálószobákba megállt a villámhárító mellett, ami úgy meredt az ég felé, mint egy vádló ujj itt, ezen a legmagasabb ponton, a macska megfordult, és utoljára végignézett a városon nem látott mást, csak egy hatalmas, lüktető sebet, amit az emberiség ejtett a föld testén elmosolyodott volna, ha a macskák tudnának mosolyogni, de csak a szája széle rándult meg egy kicsit, ami lehetett akár egy idegrángás is aztán, mintha csak egy álomba lépne át, leereszkedett a tűzfal mentén, bele a mélybe, ahol a szemétkosarak és az elveszett lelkek vártak rá. A háztető üres maradt, csak a rozsda és az esővíz folytatta néma párbeszédét. A május pedig, ez a kegyetlen és hazug hónap, zavartalanul virágzott tovább a hullák felett és a csend, az a nehéz, végleg rátelepedett a világra, mint egy hatalmas, fekete macska, amely már soha többé nem akar felébredni.
Szegedi László
